Villámvignetták
Mint az Éneklő Borzot is. Egyetemista, tatázó énem nem kevéssé büszkélkedett, mert néhányszor felléphetett velük, például a kantin felé vezető oszlopsoron egyszerre olvastuk fel írásainkat.
Kisgyörgy Réka, Visky, Salat Levente, KAF, Láng, Jakabffy – ők voltak az alapemberek, bár Réka már nem lépett fel Tatán szerintem, de egyik-másik novellája máig emlékezetes számomra. Valami újat képviseltek, ösztönösen hozzájuk csapódtam, vagy inkább feléjük. Zsolt Sütő-esszéje, Levente filippikája, az Akutagawa Rjúnoszuke „fordítás” új horizontokat nyitott meg előttem.
És az árverés! Azt hiszem, ezzel végződött a jelenség. Az árverés, amelyen Esterházy OJD-vel versengett Balla Zsófia harisnyakötőjéért, és Márton Laci volt a kikiáltó. Ott, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban ért véget ez a szabadság.
Mint ahogy természetesen ott rendezték meg a színház 200 éves évfordulóját. Balf@sz voltam, sok mindenre nem jutottam be, de Șerban csodálatos Médeiáját a tán még csodálatosabb Maia Morgensternnel láttam, meg a Tótékat Sinkovits-csal és Cserhalmival, és Zsámbéki fergeteges Revizorát Blaskóval és Bán Jánossal. Mi tagadás, a Médeia érintett meg a leginkább.
És ez még mindig az én egyetemista korom. Hát hittem volna, hogy ennyit éltem?!
Átkelek a folyón
Kavarog bennem mindaz, amit akkoriban megéltem az irodalmon kívül is. Talán a szentgyörgyi országos olimpián láttam a Kasimir és Karoline-t a Figurával, aztán évekkel később a Gospelt – az igazán csodálatos előadás volt. A vásárhelyiekkel egy nagyszerű Nem félünk a farkastólt, egy mulatságos Az ördög nem alszikot (ez Vaszary Gábor darabja), és egy zavaros Száz év magányt. Még korábban lehetett, amikor megnéztem valamit, amiben a színisek játszottak, Csiszér Lala volt a narrátor, és Szikszai Rémusz szaxofonozott. Meg egy Júlia kisasszonyt Csutak Rékával és Gáspárik Attilával.
A kolozsvári színház az egyik legjobb korszakát élte, akkor láttam a gyönyörű Képmutatók cselszövését, a megdöbbentő A félreértést, a Rendőrséget, a Bánk bánt, a Mórokat, és a színisekkel a Kulcskeresőket, amelyben Csirke fergetegesen alakított egy vízszerelőt. Egy szatmári színházi találkozón játszották a helyiek a Kutyaszívet és a Rokonokat, egy kolozsvári vendégségeskedésük alkalmával pedig a remek Imádok férjhez mennit.
Jártunk a studházba, ahol vetítések folytak. Itt láttam a Laurence Olivier-féle Hamletet, a Ragyogás a fűbent, a Száll a kakukkot. Utóbbira azt mondta egy nagy filmes, „jól sikerült dolgozat”, nekem azonban az egyik legnagyobb élményem volt. A Heltaiban is rendeztek filmklubot, itt néztem meg a zseniális Szegénylegényeket és a szép, torokszorító Szindbádot, és a debreceni nyári egyetemen az Édes Emma, drága Böbét, az Édes Annát meg egy filmet Eszenyivel és Garassal, ezek közül csak a Fábri-film nyűgözött le.
Közben színikritikákat írtam, vagy inkább színházi esszéket, sőt, aztán harcos cikkeket is, a művészi szabadságot védtem bennük. A mai napig azt hiszem, 1989 a cezúra: előtte volt két világosan elhatárolható oldal, és a romániai magyarság a „jó” oldalon állt, ott, ahol Kohlhaas, Szervét és Apáczai. 1989 után azonban kiderült, minden problematikus, és a közönség egy része a rendezők ellen fordult, amikor ezt felmutatták.
Szóval reménykedtem, ábrándoztam, csalódtam, értetlenségbe ütköztem, tekintetek karcoltak meg, megfogadtam, hogy többet nem írok ilyent, és kezdtem elölről. Lényegében semmi sem változott. Minden garast letettem, amellyel átkeltem a folyón a közíróság felé.
