A kedves olvasó valószínűleg eltűnődik azon, pontosan mi az, amit lát. Eláruljuk, fotóriportot készítettünk, de nem a megszokott módon. A képek témáját most nem sajtótájékoztató vagy különleges esemény adja, hanem Balla Zsófia kolozsvári születésű költő, újságíró Utazások című verse. Évekkel ezelőtt a Vasárnap hetilap szerkesztőségében beszélgetés közben Laczkó Vass Róbert színművész az előbb említett versből idézett. Akkor döntöttem el, hogy nekem ezzel a művel még „dolgom lesz”, így hát, ha mondhatjuk így, „megképesítettük” az alkotást. Balla Zsófia kérdésünkre elmondta: az Utazások című alkotása annak nyomán született, hogy a hetvenes-nyolcvanas években rengeteget utaztak az országban, hiszen külföldre nem lehetett menni, a vers pedig ezeknek a nyomát, illetve azokat a belső utakat őrzi, amelyek helyettesítették a szabadságot. Amikor a költő azt írta, „Átmegyünk illusztrációba, / állunk a Főtéri szobor előtt, / mutatjuk, milyen nagy, milyen / kicsik vagyunk”, akkor képzeletbeli fényképezőgépet ragadhatott, hogy megörökítse az akkori kincses város életét, tereit és a benne élő embereket. Mi is így tettünk, no, nem versben, hanem fotókon adjuk vissza, amit láttunk.
Balla Zsófia, Utazások
I
Átmegyünk illusztrációba,
állunk a Főtéri szobor előtt,
mutatjuk, milyen nagy, milyen
kicsik vagyunk; csak embernyik.
Megyünk a Szamos-parton, mint
sétáló kolozsváriak,
polgárok, néhány jó magyar.
Dacosan fölszegve az állunk,
vagy le-, attól függ, mit akar
a fotós kihozni: büszke népet,
dacost, emeltfejűt, zsenit?
Vagy feketében
forgó, karikásszemű szökevényt,
félrészeg bujdosót, legyintve élőt?
Állunk a Fellegvár tetején,
térdig panorámában, piros
háztetőkre nézünk, a kép
nem mutatja, amit mi látunk:
a kertben lángoló csalánt,
sok-sok lerontott régi házunk.
Megyünk az utcán. Járunk. Ez az!
Lakosságot adunk. Honos
írót, értelmiségit,
nyájas vendéglátó embert,
erdélyi ismerőst, barátot.
Eljött valaki néhány percre,
néhány rettenetre. És a,
szívünkbe, vesénkbe látott.
II
Átmegyünk illusztrációba.
Csak úgy vagyunk. Úgy évelünk,
mint bútorok egy régi házban, kertben,
fásszínben, kiasszottan, kirágva, csupa
érték. Jaj, megnéznek, sajnálnak, hogy
betelt a mérték! Hogyan lehet
kibírnunk mindent? Kérdik a legjobb
akarattal és a legjobb fényképezőgépekkel.
A legjobban illusztráljuk a történelmet,
a kihunyt vulkán kráterében sétál egy madár.
Kék a szárnya, zöld a lába, láva fölött jár.
Csuda színes képünk van!
Piros orcánk! dallamos dalainktól
csak úgy zeng az ország. Millió
varrott párna
tollászkodik a villanófényes napon. Amíg
itt kárálunk a kendermagos képen, fent
köröz a héja, sas, ülü. A versben csupa szép nő,
anya, almacsókú, harmatos ölű. Csupa régi
sétapálca, kamásli, régi nyelv: becs-, becsek.
Beállunk a városképbe s én egy anyanyelvű
verset bégetek.
Demény Péter a Látó folyóiratban 2005-ben azt írta: „Az Utazások című, először A páncél nyomaiban megjelent vers (Kriterion, Bukarest, 1991) jó példa arra, mihez ragaszkodik Balla Zsófia, és hogyan. A szülőföldhöz ragaszkodik, de különösen a szülőföld néhány pontjához. Kolozsvárhoz, de a városon belül is a Mátyás-szoborhoz, a Szamos-parthoz, a Fellegvárhoz. (…) Olyan toposzok ezek, amelyekre minden kolozsvári büszke lehet, és amelyekre kizárólag a kolozsváriak lehetnek büszkék – azok, akik valamilyen okból otthonukként szeretik ezt a várost. A költő tehát mindig személyesen közelít ezekhez a helyekhez, és ironikusan. Az Utazásokban többes számban beszél, de mindig van egy olyan elem, amely relativizálja az ebből a beszédmódból általában adódó emelkedettséget: a főtéri szobor előtt »átmegyünk illusztrációba«, a Szamos-parton úgy sétálnak, mint a Kalota partján, de Ady meghatottsága nélkül, a Fellegváron a kilátás olyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint a víz.”
Évekkel később, 2017-ben, szintén a Látóban Balázs Imre József így fogalmazott: „A nyolcvanas évek magyarországi vagy nyugati nézőpontja rekonstruálódik itt ironikus változatban, amely a tekintetek tárgyának mutatja igazából a beszélőt – mint mediális reflexióval mondja a vers, »a legjobb akarattal és legjobb fényképezőgépekkel« láthatók a kolozsvári magyarok.”
