LÁZÁR KINGA
A résztvevőket Balázs Imre József köszöntötte a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, majd felkérte Fűzfa Balázst, a rendezvénysorozat ötletgazdáját, a szombathelyi egyetem docensét, illetve az irodalomtudományi intézet vezetőjét, Berszán Istvánt, hogy nyissák meg a kolozsvári értekezletet. Már ekkor érzékelhető volt, hogy az emlékkonferencia teret nyithat a személyes történetek és az emlékezések, valamint a szakmai szempontokat érvényesítő előadások találkozásának.
A bemutatók sorozata Markó Béla Erdély, a magasban. Láng Gusztáv sajátos közéletisége című előadásával kezdődött. Markó arról beszélt, hogy az elmúlt száz–százötven év identitással kapcsolatos kérdései és konfliktusai jelentősen hatottak az erdélyi irodalomra, művészetre és politikára. Ez a Kelet-Közép-Európában is jellemző jelenség főként arra vonatkozik, hogyan viszonyul egymáshoz a haza és az állam, illetve a nemzet és az állam fogalma. Markó amellett érvelt, hogy az állandóan új definíciókat igénylő hazafogalmunk, „hazahiányunk” nem politikai programként, hanem termékeny ihletforrásként jelenhet meg az erdélyi művészek számára. Megidézte Láng sakkszenvedélyét, illetve a műelemzés gyakorlatára is kiterjedő vonzalmát a játék, a formakeresés iránt. Úgy vélte, bár Láng a szakmai kiválóságba menekült a „primitív politika” elől, az egyik legfelkészültebb haza- és Erdély-kereső volt. Szerinte az erdélyi szerzői lét meghatározásakor olyan becsontosodott gyakorlat ellenében munkálkodott, amely a kisebbséget kizárólag a többség viszonylatában értelmezi. Markó hangsúlyozta, hogy nem ideológiai szempontok alapján közelített az irodalomtörténész munkásságához. Szerinte azonban Láng megállapításai nemcsak az irodalomra, hanem tágabb társadalmi kérdésekre is érvényesek.
Ezt követően Egyed Emese értekezett Láng Gusztáv kolozsvári jelenlétéről. Az előadás során fényképeket is láttunk: Láng egykori tanítványa, későbbi kollégája a tanszékhez kapcsolódó, valamint személyes fotókat is bemutatott. Felidézte Páskándi Géza, Bálint Tibor és Kányádi Sándor alakját, kiemelt szerepüket a kolozsvári években. Láng Gusztáv, a kritikus, a tanár és az irodalomtörténész már diákként bizonyította íráskészségét. Elsőként az Utunk című irodalmi, művészeti és kritikai hetilapjában foglakoztatták, az anekdota szerint Páskándi közbenjárásával. Egyed Emese kiemelte, hogy Láng vállalta a vitát, mind az Utunk Kiskatedra című rovatában, mind a Kántor Lajossal közösen kiadott kötetekben. A tanítás tekintetében a magas színvonalra esküdött: a tanárjelölteket arra buzdította, bízzanak a diákság kritikai érzékében, kutató szemléletében. Egykori tanítványként Egyed Emese felidézte Láng álláspontját, miszerint az irodalomtörténeti tanszék nem olvasókat, hanem irodalommal foglalkozó szakembereket nevel ki.
Berszán István közös gombászás emlékén keresztül mutatta be Láng Gusztáv alakját – félig valós, félig elképzelt beszélgetésben Dsida Jenő erdélyiségéről vitatkoztak. Míg Láng a költő szövegeiben rejtett transzilvanista vonásokat látott, Berszán szerint a természethez kötődő írókat nem szabad automatikusan kisebbségi ideológiák képviselőinek tekinteni. A gombászás története végül Láng munkamódszerének jelképe lett: ahogyan a gombász a legapróbb részletekre is figyel, úgy elemezte maga is rendkívüli pontossággal az irodalmi műveket.
Balázs Imre József előadását kérdésfelvetéssel indította: létezhet-e olyan lelkület, amely kifejezetten alkalmassá teszi az embert a társszerzőségre? Ez Láng Gusztáv két vonásában is tetten érhető volt. Elsőként a kiváló beszélgetőpartner alakját láthattuk: olyan személyiségét, aki mellett nem lehetett unatkozni, aki serkentette, s nem kisajátította a társalgást. A második jellegzetesség a tanári habitusban rejlett. Balázs megállapította, Láng életművének nagy része szóbeli, szellemi interakcióra alapul, mindezekből világosan kirajzolódni látszott párbeszédigénye. Az előadás elsősorban a Veress Zoltánnal és Kántor Lajossal közösen írt kötetekre fókuszált, a Kántor–Láng munkamegosztás dinamikáját és a szerzők eltérő hangvételét elemezve. Ezt a barátságuk lenyomataként is olvasható Száz év kaland című kiadvány értelmezése követte. Az előadás végén Balázs Imre József visszautalt az életmű szóbeli részére, amely az évek során levált forrásáról.
Fűzfa Balázs sajátos perspektívát választott bemutatójához: Kántor Lajos és Láng Gusztáv sofőrjének nézőpontjából beszélt a Lángról alkotott képről. Felidézte a hetvenedik születésnapot, s ismét terítékre került Láng rajongása a sakk és az ínyencségek iránt. Szerinte Láng „a legnagyobb irodalomtörténész volt a szakácsok között és a legnagyobb szakács az irodalomtörténészek között.” A személyes történetek sorába illeszkedett Láng Gusztáv fia, Láng Zoltán előadása is, amelynek címe már önmagában beszédes: Kölyökként ismertem erdélyi íróbarátait, akik a cipőjük orrát nézegetve fogadták a kritikát. A fiúgyermek szemszöge segített jobban megértenünk, miért vált fontossá Láng számára a folyamatos mozgás. Számos történet, amelyet Láng Zoltán felidézett, kártyapartik során hangzott el. A preferánszjátszmák fontossága később Bálint Júlia visszaemlékezésében is felmerült. A programban feltüntetett előadásokat követően kötetlenebb múltidézés vette kezdetét, elsőként Bálint Júlia, majd Péntek János festettek képet Láng kolozsvári tanszéken eltöltött éveiről. A beszélgetést Zsigmond András, Láng Zoltán gyermekkori barátjának emlékezése egészítette ki.
Láng Gusztáv idén, június 12-én lett volna kilencvenéves. A születésnapjára szervezett együttlét terve emlékkonferenciává alakult, ahol a személyes történetek megidézése épp akkora fontossággal bírt, mint az életmű egyes részleteinek szakmai ismertetése. Láng negyedévszázados kolozsvári munkásságának nemcsak irodalomtörténeti, hanem emberi öröksége is van, amelynek a találkozások és a kapcsolatteremtés fontos részét képezi.
