Urunk bemutatását, azaz gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét karácsony után negyven nappal tartjuk. Ezzel Jézus Krisztusnak a jeruzsálemi templomban való bemutatásán történtekre emlékezünk. Eredetével kapcsolatban megkülönböztetünk mind keleti (Jeruzsálem), mind nyugati (Róma) összetevőket. Az 5. század közepén ez a nap már „a találkozás ünnepeként” jelent meg gyertyás körmenettel Rómában. Ennek bűnbánati jellegére utalt 1960-ig (Kódex Rubricarum) a körmeneten használt liturgikus ruhák lila színe. A körmeneti gyertyák megáldása már a tizedik évszázad előtt Galliában alakult ki.
A többi vallásos zsidóhoz hasonlóan, Mária és József szigorúan megtartotta a Mózesi törvény előírásait. Nyolc nappal a születés után körülmetélték a kis Jézust, ezáltal hivatalosan is beiktatták a választott nép közösségébe. Ugyancsak a törvény által meghatározott napon – a tisztulás negyven napjának eltelte után –, a Szent Család elindult a szent város, a jeruzsálemi templom felé. Mária karjaiban vitte a kisdedet, József pedig követte, magával hozva az egyszerű áldozatot, amelyet az anyának kellett bemutatnia Istennek egy pár gerle vagy két galambfióka formájában. Ez arra a felejthetetlen éjszakára való megemlékezés is volt, amelyen az angyal a fogságból történt kivonulás alkalmával – Isten hatalmának és a zsidók által elnyert szabadság bizonyítására – az egyiptomiak elsőszülött fiúgyermekeit a halálba küldte, de Izrael fiai megmenekültek.
Amikor utazásuk után beléptek Jeruzsálembe, az előkelők, a főpapok és az írástudók távolról sem gyanították, hogy ott van a szemük előtt az a Messiás, akinek dicsőségéről annyit beszéltek a népnek. Megvető mosollyal feleltek volna annak, aki ebben a gyermekben Izrael szabadítóját mutatta volna be nekik.
Élt akkor Jeruzsálemben egy Simeon nevű aggastyán, aki hűségesen szolgált Istenének egész életén keresztül, bízva az Úr ígéretében, hogy nem fog meghalni addig, amíg meg nem látja Jehova Messiását. Ezen a napon a Szentlélek sugallatára elment a templomba, ahol észrevette a gyermeket Mária ölében. Tekintete Jézusra szegeződött, a szeme megtelt könnyel. Lelkét abban a pillanatban megvilágosította az isteni kegyelem, és felfedezte Isten fiát emberségének fátyla alatt. Karjába vette a gyermeket, szívéhez szorította, és így kiáltott fel: „Látták szemeim az Üdvözítőt, most békében halhatok meg. Láttam azt, akit Te küldöttél minden népekhez, a nemzetek világosságát és Izrael dicsőségét.”
Ezen ünnepélyes pillanatban másik, ugyancsak a Lélektől küldött tanú jelent meg a jeruzsálemi templomban, hogy felismerje és dicsőítse az isteni gyermeket. Ő Anna, a prófétanő volt, Fanuel leánya, aki felismerte a népének ígért Messiást, lelkéből buzgó hálaadás tört ki.
Anyaszentegyházunk ezen a napon gyertyát szentel. A liturgia kezdetén a Szent Mihály-templomban a papság és az asszisztencia a templom bejárati részéhez ment, ahol a főcelebráns, Böjte Csongor segédlelkész az áldó imában emlékeztetett az ünnep jelentőségére, megáldotta, megtömjénezte és szenteltvízzel meghintette a gyertyákat, ezt követően az égő gyertyákkal kezünkben – amelyekről meggyújtottuk a jelenlévők gyertyáit is – vonultunk a főoltárhoz.
Kezdetét vette az ünnepi szentmise, amelyet Böjte Csongor mutatott be, akivel Jakab Gábor pápai káplán, plébános – aki személyes hangvételben köszöntötte, bátorította a szerzeteseket –, Nagy Károly, a ferences templom igazgatója, Molnár Lehel és Sárközi Sándor piarista, valamint Henryk Urbán és Olivo Bosa jezsuita szerzetespap koncelebrált.
A felkért igehirdető, Molnár Lehel piarista, történelem szakos tanár, egyetemi lelkész szentbeszédében rámutatott: szemmel láthatóan többen vannak jelen szerzetesek a szentmisén, hiszen a szerzetesek napját is ekkor ünneplik az egyházban, ezért két dologra kell ráirányítani a figyelmet – az életük odaadására és Istennek való odaadására az életüknek. Amikor a megszentelt életre gondolunk, nem erkölcsi tökéletességről van szó, sokkal inkább küzdelemről. Míg mások – például – a családi életben küzdik meg harcaikat, a szerzeteseknek a közösségi életükben vannak meg a küzdelmeik. – Odaadott, odaszentelt életet érdemes élnünk, de nem mindegy, mire szenteljük az életünket, hiszen lehetünk valaminek a megszállottai is… Mindennek akkor van értelme, ha kitágított szívünk valaki másra irányul, ha személynek szenteljük az életünket. Az odaszenteltség akkor tud odaadás lenni megszállottság helyett, ha valaki másra, mégpedig Istenre irányul – mondta Molnár Lehel.
Az egyetemes könyörgések keretében a jelen levő férfi, illetve női szerzetesrendek képviselői imádkoztak a sajátos karizmáik (rendkívüli képesség, adomány) szellemében, minden helyzetben végzett tanúságtétel kegyelméért, amellyel Jézus világosságát akarják embertestvérként a hitközömbös és hitetlen világba vinni.
Ezen a napon volt ugyanakkor a megszentelt (szerzetesi) élet világnapja is. Az Isten országáért megélt életforma eszményét, kortársai értetlenségétől kísérve, Jézus hirdette meg. A kereszténység kezdetétől fogva mindig akadtak férfiak és nők, akik az evangéliumi tanításokhoz igazodva akarták nagyobb szabadságban követni és hűségesen utánozni Krisztust. Így, isteni terv szerint, a szerzetesi családoknak egész sora fejlődött ki csodálatos változatosságban. Az erre hivatást érző keresztény férfi vagy nő (pap és/vagy szerzetes, illetve szerzetesnő) életállapotának környezetét a katolikus egyház és az egyetemes közösség alkotja. Velejárója az evangéliumi tanácsokra tett hármas fogadalom: engedelmesség, tisztaság és szegénység, valamint az ima, munka/szolgálat, testvéri közösség, azaz Krisztus követése.
A szentmise zárásaként Böjte Csongor többek között hangsúlyozta: a gyertyák fényében Krisztus szimbólumát látjuk, aki világosságot áraszt a sötétségeken átvezető emberi életutunkra, ugyanakkor emlékeztet minket a Szentírásból ismert, kezükben égő lámpást tartó éber szüzekre és szolgákra. Ma rájuk emlékeztetnek a szerzetesek és a szerzetesnők, lévén az Istennek szentelt személyek világnapja is. Rámutatott arra, hogy több szerzetesrend is jubileumi évet ünnepel: 800 éve hagyta jóvá III. Honorius pápa a ferencesek Reguláját (szabályzatát), 100. évfordulója a Szociális Testvérek Társasága alapításának, 30 éve telepedtek le Erdélyben a Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek, akik egy éve Kolozsváron is elkezdték szolgálatukat.
Erdélyben a napjainkban is szolgáló római katolikus férfi szerzetesek a ferencesek, a jezsuiták, a piaristák, a pálosok, a női szerzetes intézmények közül Assisi Szent Ferenc betegápoló nővérei, a Boldogasszony Iskolanővérek (elődeik működtették a kolozsvári híres Marianum leánynevelő intézetet), a Szent Családról Nevezett Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek, Jézus Szíve Társasága, a Szociális Testvérek Társasága, a Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek, a Szeretet Misszionáriusai (Szent Teréz anya leányai), a klarisszák és a sarutlan karmeliták.
Ezen az ünnepen a hívek közössége elismeréssel és hálával imádkozott az Istennek szentelt személyekért, a Mindenható hathatós áldását kérve imádságos, alázattal végzett szolgálatukra.
