Gyermekünk, a zsarnok

Hogyan válnak zsarnokká a gyerekeink témával hirdette Szebeni Viola előadását a kolozsvári Kismamaklubban, és olyan izgalmas kérdésekre ígért választ, mint például: hogyan ítélje meg a „mai nap” embere, mikor mit mondjon, tegyen, hogy az jól is essen, és ne is sértsen a rábízott palánták növekedésének szempontjából? Azaz: miért kell leültetni a gyermeket, ha eszik, és nem kiskanállal rohangálni utána; miért kell megtanulnia, hogy ne szóljon bele a telefonba például, ha ügyeim intézem; hogyan nem kell azzal büntetni, hogy nem nézhet tévét, tabletet, egyebet – és ezáltal jutalommá tenni a vágyott tevékenységet? Nem csoda, hogy a terem zsúfolásig megtelt anyukákkal és apukákkal, akik hasznos fogódzókkal lehettek bölcsebbek, ám ezúttal sem kaphattak konkrét receptet – pedig de jó lenne sokszor, ugye, csak úgy előkapni a válságszótárat, felcsapni mondjuk a hiszti szónál, s azonnal rálelni a varázsszóra, amitől Péterke nyomban abbahagyja az üvöltözést, feláll a bevásárlóközpont padlójáról, leporolja magát, és illedelmesen ballag anya mellett?

Meginognak a tudományos elméletek, folyton tanulni kell

Ha azt hittük, hogy a lélektan „egzakt” tudomány, hát most nagyot csodálkozhattunk, hiszen Szebeni Viola már az elején felvilágosított ennek ellenkezőjéről. Akár csak néhány év leforgása alatt is meginognak a tudományos elméletek, bármivel vitatkozhatunk ebben a posztmodern korban, amiben élünk. Vagyis ebből egyenesen következik, hogy annak a szülőnek, aki nemcsak szeretettel és ösztönös jó(nak vélt) megérzéseire hagyatkozva óhajt viszonyulni a gyermekéhez, hanem hellyel-közzel-mértékkel próbál odafigyelni a szakemberek ajánlásaira, megfigyeléseire, annak a szülőnek folyamatosan olvasnia kell, soha nem tekintheti befejezettnek az „önképzését” ezen a téren. Csak egy kézenfekvő példa: míg alig néhány évvel ezelőtt is a büntetés-jutalmazás módszere alkotta a gyereknevelés egyik alappillérét, ma már ezt sokkal inkább károsnak tartják, ugyanis „piedesztálra” emeli, sóvárgás tárgyává teszi a tiltott cselekvést, dolgot, adott esetben mondjuk a rajzfilmet vagy a számítógépezést, amelynek megvonásával talán leggyakrabban büntetnek a szülők. A szakma ma már sokkal inkább úgy vélekedik, hogy a büntetés-jutalmazás rendszere kiirtja a természetesen jelen levő belső motivációt, amelynek hatására azért csinál valamit az ember/gyermek, mert az jó, nem a jutalmazás reményében vagy a büntetéstől való rettegés hatására. Például a reggeli iskolába sétálás kedvenc percei megnézni a kacsákat a Szamoson, ám ha a diák későn ébred, akkor ez a szertartás kimarad, már ez önmagában megtorlása a késői ébredésnek, s mert a gyermek belső késztetést érez a „kacsázásra”, szereti, az jó neki, mindenféle extra büntetés nélkül igyekszik majd időben elkészülni az induláshoz.

Határok márpedig kellenek

Az egyik fogódzó a mai szülők számára: a gyermek nem létezhet határok nélkül. Ez akkor is így van, ha a szülők nem szeretnék korlátozni a gyereküket, ha teret engednének személyisége kibontakozásának, szabadságot akarnak adni számára. Ezt ragyogóan illusztrálja az előadó által hivatkozott példa: a kísérletben az egereknek végig kellett haladniuk egy útvonalon az ételig, az egyik egeret ezen az útvonalon néhány meghatározott pontban gyenge áramütés érte, a másik egér mindig véletlenszerűen kapta az áramütéseket. A kísérletet az utóbbi sínylette meg.

Szebeni Viola: A mosoly beivódik a gyerekbe, és pótlásra nincs lehetőség. Fotó: SZABÓ KINGA

A családnak meg kell születnie, azaz a családban meg kell tanulni együtt élni, ez egy folyamat, nem következik be automatikusan a gyermek születésével. Ugyanakkor a családok nem egyformák, mindenhol megvannak a sajátos szokások, szertartások, hagyományok, szabályok. Ma sokszor felmerül dilemmaként, hogy nem fosztják-e meg gyermekeiket a közösségbe való könnyebb beilleszkedés lehetőségétől azok a családok, ahol a tartalmasan, hasznosan együtt töltött idő, a szabad játék kedvéért nem szokás a gyakori tévézés, nem szerzik be a legmodernebb kütyüket, nincsenek napirenden a legkorszerűbb számítógépes játékokkal, nem ismerik a legmenőbb rajzfilmfigurákat. Ugyanakkor nehézséget okozhat ennek kezelése a családon belül, hiszen a gyermek vágyik arra, hogy kortárs közössége befogadja, ehhez egyfajta „belépőt” jelenthet a fentiek ismerete, erről zajlik a kommunikáció az osztályban, esetleg ehhez kapcsolódnak poénok, helyzetek, közös játékok, közben otthon anya-apa tiltja, és máris itt egy nézeteltérés. A szakember szerint a család értékrendjét hitelessé téve ez a konfliktus feloldható, fontos, hogy ne minősítsük (hülyézzük) le a többi gyereket, aki otthonosan mozog az esti krimi történetében és csúcstartó a játékban, ez hiteltelen (a gyermek látja, hogy a másik amúgy „jó fej”), és feloldhatatlan ellentmondást kelt a gyermekben, aki tartozni szeretne a „hülyék” csoportjához, de követné a család szokásait is. Egyes esetekben kétely merülhet fel a szülőkben, és fontolgathatják a szokás feladását, Szebeni Viola viszont azzal biztat: gyermekeink már kiskamaszkorban meglátják ezeknek a tárgyaknak, játékoknak a múlandóságát.