Állítólag több mint 315-en vettek részt valamilyen rendezvényen azon a hétvégén. Akkor a szombat-vasárnapunk adta a több mint felét (35 + >135). Szombaton Torockószentgyörgy központjából indult gyalogtúránk az Erdélyi-szigethegység délkeleti ékessége, a Torockói-hegység részét képező Bedellőre. A Torockói-hegység nem a nagy magasságokkal, hanem a táj változatosságával kecsegteti a túrázókat. Vannak olyan turistaösvényei is, amelyek nehézség és látványosság szempontjából felveszik a versenyt a magas hegyek útvonalaival. A jellegzetes mészkősziklák, szorosok, látványos karsztjelenségek, pompás kilátást nyújtó hegycsúcsok, virágos havasi legelők ámulatba ejtik az arra járót.
Alig indultunk el, máris csodálatos látványban volt részünk, bárányfelhőkkel tarkított ragyogó kék ég, sárga pitypangos élénkzöld rétek, virágba borult bokrok és a háttérben az alvó óriás, a Székelykő impozáns körvonalai. A Bedellő-patak mentén haladtunk egyre feljebb a piros kereszttel jelzett úton, elöl a túravezető és négy segédje, a csoport legfiatalabb tagjai, négy kislány, 7 és 10 év közöttiek. Jó ideig kompakt csoportban mentünk, aztán ahogy az emelkedő meredekebb lett, hosszabb lett a sor, egyre jobban elmaradoztunk egymástól, de előbb-utóbb mindenki felért a Bedellő-plató kb. 1050 m magasságú keleti csücskébe, leküzdve a közel 600 m szintkülönbséget. A fennsíkot valaha erdő borította, de azt nagyon régen kiirtották, és legelővé, kaszálókká alakították. Itt ebédszünetet tartottunk, majd új erőre kapva folytattuk utunkat.
A fennsík közepén áll a jelzőoszlop, rajta az itt összefutó jelzések, a piros kereszt, amelyen jöttünk mi, a Bedellő magasabb zónáiból érkező piros sáv, valamint a kék sáv, amely visszavezet Torockószentgyörgyre – mi ezen indultunk tovább. Hamarosan elérkeztünk a Szilas-patak forrásához, majd a patak mentén ereszkedtünk, s megcsodáltuk a 8-10 m magasságból alábukó, ilyen száraz időben nem túlságosan bővizű Szilas-vízesést, a patak partján sárgálló gólyahírt, ezt követően tovább botladoztunk az erdőritkítás által csúnyán tönkretett meredek ösvényen. Nemsokára elértük a felújítás alatt álló – emiatt pillanatnyilag nem látogatható – torockószentgyörgyi várat, a falut, ahol megszámlálhattuk a 35 túratársunkat. Mindenki épségben visszaérkezett, kissé fáradtan, de csodás élményekkel gazdagodva.
Másnap szintén Kiss Jani szervezett egy háromgenerációs látványtúrát a Szénafüvekre. Az Elővölgyi lakónegyedet elhagyva, egy alkalmas helyen hagytuk az autókat, és kalandra fel! Ragyogó napsütésben, de süvítő szélben vágtunk neki az útnak. Öröm volt nézni, ahogy érkeztek a családok, a kisebb-nagyobb gyermekek, az alig pár hónapostól kezdve, a szülőkkel, a nagyszülőkkel, végelláthatatlan sorokban. Többen próbálták megszámolni, hányan voltunk, de szinte a lehetetlenre vállalkoztak, 130–140 között volt a létszám. Amint egy akkora tisztáshoz értünk, hogy mindnyájan elférjünk rajta, tartottunk egy rövid szünetet, amikor is a túravezető igyekezett pár mondatban összefoglalni a hely jellegzetességét, a gyermekek pedig elfogyasztották az otthonról hozott elemózsiát.
A Kolozsvári Szénafüvek Természetvédelmi Terület jellegzetes felszíni formáiról, a koporsóknak nevezett suvadásairól (földcsuszamlásairól) és változatos növényzetéről híres. Ezek a koporsók valójában kelet-nyugati irányban hosszan elnyúló, 8–10 m magas földhalmok, amelyeknek a déli oldalát állandóan süti a nap, északi oldala árnyékos, ezért a déli lejtőkön szárazságtűrő, az északi oldalon pedig nedvességet igénylő növényzet alakult ki. Érdekességük, ha ezek a növények sík területen lennének, köztük akár 400–k500 km távolság is lenne. A suvadások által létrehozott mélyedésekben időszakos tavak, mocsarak jöttek létre. Most is volt belőlük néhány a nagyon száraz tavasz ellenére is. Ezután továbbindultunk, hogy lássuk is ezeket az érdekes helyeket, no meg a sok szép tarka virágot, bokrot, fát. Végül a kellőképpen elfáradt kis túrázók megkapták a nekik járó matricát vagy pontgyűjtő füzetecskét, és indulhattunk haza egy tartalmas szép délelőtt után elkölteni a jól megérdemelt ebédet.
