Akárcsak előző években, a szervezési folyamat idén is bőven tartogatott megoldandó feladatokat és váratlan kihívásokat, így akármennyire is rutinosnak tűnhet kívülről a teljesítménytúra megvalósítása, valójában sosem lehet hozzászokni a járulékos stresszhez, a túlórákhoz, a kimerültséghez és a végeláthatatlan teendői listákhoz. Az idei egyik legnagyobb kihívást az jelentette, hogy még a túra hetén sem tudtuk, ki fogja felszállítani a Hordós-kút és a Székelykő ellenőrzőpontok bíróit. A CERT Transilvania önkéntesei sajnos idén nem tudtak segíteni más fontos események miatt, így napokon keresztül eredménytelenül egyeztettünk Lázok Leventével, aki mindent megtett, hogy találjon valakit. Végül az önkéntes csapatot is szembesítenünk kellett a reménytelen helyzettel, akik azonnal reagáltak, így pár órán belül sikerült is megoldani a Gordiuszi-csomót. Mivel idén egy új ellenőrzőpontot is beiktattunk a Várfalva és Székelykő közötti hosszú szakaszon (Rakottyás néven), logisztikailag újabb kihívással is szembesültünk, hiszen meg kellett oldanunk a pontbírók, a sátor, a vizek és a kellékek kiszállítását az erdő szélére. Szerencsénkre kiderült, hogy egy nagyon jó minőségű makadámút vezet fel az illető helyre, így egy kisebb terepjáróval is meg tudtuk oldani a szállítást. Az új ellenőrzőpont természetesen a térképek, a digitális nyomvonalak, a túraleírások aktualizálását is maga után vonta, így egyre csak gyűltek az új feladatok. Ugyancsak újdonságnak számított, hogy a tavalyi tapasztalatok alapján kicsit átszerveztük a buszos szállítást, így izgultunk, hogy fog-e működni az új logisztika, ügyes önkénteseinknek köszönhetően viszont minden úgy ment, mint a karikacsapás.
Persze idén sem maradtak el a „sajnos lekéstem a jelentkezést” kezdetű telefonbeszélgetések, így a regisztráció lezárta után is szotyogtak a túrázni vágyók, a legextrémebb viszont az volt, amikor péntek este hívott fel valaki, hogy ő szeretne részt venni a biciklitúrán. Ugyancsak emlékezetes pillanat volt, amikor kiderült, hogy egy szerencsétlen félreértés miatt nem lettek megbígelve az igazolólapok, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy szépen össze lehessen hajtani őket, így vissza kellett sietni velük a nyomdába, ahol szerencsére még ott találtuk a speciális gép szakértőjét, így pillanatok alatt megoldódott a krízishelyzet. Pénteken a legnagyobb káosz és pakolás közepette pedig legalább hússzor csengett az EKE-telefon: voltak, akik lemondták a túrát, mások a buszok indulásáról érdeklődtek, s olyan is akadt, aki rájött, hogy rossz túrára jelentkezett be.
A túra napján is történt néhány váratlan helyzet, például amikor kiderült, hogy az utánfutót nem a bicikliseket szállító kisbuszhoz csatlakoztatták, vagy amikor kétségbe esve jelezték a Curmătura-nyereg pontbírói, hogy hamarosan elfogy a 18 darab 5 l-es palack víz, s még legalább harminc-negyven túrázónak át kell haladnia. De akkor is megállt bennem az ütő, amikor Várfalva fele tartva vettem észre, hogy a mindentudó listás mappám Szinden maradt, és a viharos erejű szél is rendesen ránk ijesztett, amikor majdnem felkapta az EKE-sátrakat a Tóbiás Ház udvarán. De említhetném a forgalmi dugóban rekedt kisbusz esetét is, amely nem ért volna Várfalvára 16 órára, így be kellett vetnünk helyette a hatvan személyes buszt, vagy amikor 19:01-kor érdeklődött az egyik biciklis, hogy mikor is fog indulni a busz, ami épp egy perce robogott ki Torockó főteréről. Az i-re a pontot viszont kétség kívül az a két magyarországi Gy55-ös résztvevő rakta fel, akik 22:55-kor értek be a torockói célba, ezzel megdöntve az eddigi rekordokat. Összességében viszont sikeresnek könyvelhetjük el a rendezvényt, hiszen az eső szépen kikerülte Torockót, önkénteseink profin orvosolták a felmerülő problémákat, a zsíros kenyér és zöldhagyma kombó sosem esett még ilyen jól, a buszos logisztika olajozott gépezetként működött, a célt igazi fesztiválhangulatú zsongás jellemezte, az ízletes gulyásból mindenkinek jutott, senki nem balesetezett (leszámítva azokat a bicikliseket, akik megfürödtek egy-egy méretes tócsában, de nekik sem esett komolyabb bajuk), a nap végére pedig sikerült leszedni a jelzőszalagokat a teljes szakaszon, bevállalós önkénteseinknek hála, ami eddig sosem valósult meg a rendezvény történetében.
632 résztvevő feszegette határait az idei Jókai teljesítménytúrán
A kedvezőtlen időjárás-előrejelzés látszólag nemcsak a szervezőkre ijesztett rá, hanem nagyon sok túrázóra is, hiszen csakis ezzel magyarázható, hogy a 720 jelentkezőből 94-en (!) nem jelentek meg a rajtnál. Pedig ha tudták volna, hogy az égiek velünk fognak tartani és egy kisebb záporral mindenki megússza, biztosan a túrázást választották volna az otthonmaradás helyett.
A legtöbben a Várfalváról induló Gy10-es túraváltozatról mondtak le, hiszen a 299 jelentkezőből végül csak 246-an vettek részt, a Szindről rajtoló Gy17-es változatra vállalkozók közül pedig 102-en vették át indítócsomagjukat a 119-ből. A szintén Szindről induló Gy30-asra jelentkező 136 túrázóból csupán tízen nem jelentek meg a rajtnál, viszont elég sokan, 29-en döntöttek úgy, hogy Várfalváról nem folytatják tovább a túrát, így végül ők is a 17 km-es távot teljesítették. Mindezek tudatában a Gy17-es változatnál 131 résztvevőt összesítettünk, a Gy30-as túra esetén pedig 102-nél húztuk meg a vonalat, beszámolva azokat is, akik másik túráról iratkoztak át.
A leghosszabb, Kolozsvárról induló 55 km-es távra idén 64-en jelentkeztek, közülük viszont hárman nem jelentek meg a rajtnál, ketten pedig átiratkoztak a Gy30-asra, így 59-en vágtak neki a határfeszegető útvonalnak. Közülük legalább 11-en feladták út közben, így kb. 48-an jutottak el Torockóig a Székelykőn keresztül. A kerékpárosoknál is volt egy kis lemorzsolódás, hiszen a 89 jelentkezőből kilencen döntöttek a lemondás mellett, így nyolcvanan indultak útnak Kolozsvárról vagy Szindről.
Akárcsak tavaly, ez alkalommal is csatlakoztak lovasok a Jókai teljesítménytúrához a Tékarám Lovasudvar kezdeményezésére, szám szerint 14-en, idén viszont nem Várfalváról, hanem Szindről rajtoltak, így a Csukás-vízesést is útba ejtették. A túra egyik legemlékezetesebb pillanata volt, amikor lóháton bevonultak a Tóbiás Ház udvarára, ahol tapssal fogadták őket a túrázók.
Idén legfiatalabb kis túrázóink Simon-Várhelyi Mátyás (augusztusban lesz 2 éves) és Szántó Zsófia (áprilisban múlt 2 éves) voltak, akik a Gy10-es távot teljesítették szüleik segítségével, tudomásunk szerint pedig a 4 éves Török Dorka Klára volt a legkisebb olyan résztvevő, aki a saját lábán járta végig a Várfalva és Torockó közötti távot. Szintén nagy elismerés jár a 6 éves Barabás Júliának és Kilyén Melindának, akik a Gy17-es túraváltozatot teljesítették hősies kitartással. A Gy55-ös táv legfiatalabb titánjai pedig a majdnem 17 éves Veres Kende és a 18 éves Gál Janka voltak, akik hihetetlen kitartásról és elszántságról tettek tanúbizonyságot.
A teljesítménytúra korelnökének járó képzeletbeli díjat idén Wehner Géza vehetné át, aki 75 évesen is nekivágott a leghosszabb gyalogos útvonalnak. Nagy örömünkre szolgál, hogy 115 résztvevőnk volt 14 éven aluli, ami bizonyítja, hogy idén is rengeteg kisgyermekes család vállalkozott a nem mindennapi kihívásra. Végezetül pedig ne felejtsünk említést tenni arról a 65 lelkes és szorgos önkéntesről, akiknek a segítsége nélkül nem tudtuk volna megvalósítani legnagyobb rendezvényünket.
