Adalékok Kolozsvár 1944-es történetéhez, a várost ért három csapáshoz
Hasonló, többszörös megrázkódtatást élt át az akkor 14 éves Görög Erzsébet, akinek az édesapja, Görög Pál fűtőként dolgozott a Zápolya [ma Traian Moşoiu] utca 47. szám alatti Ortopéd és Gyermeksebészeti Kórházban, ezért szolgálati lakást biztosítottak számukra a kórház területén. Erzsébetnek még volt egy 12 éves nővére és egy kilencéves húga. Elbeszélése szerint, amikor 1944. június 2-án reggel váratlanul megszólaltak a szirénák, gyorsan a pincébe vonultak. „Édesapám éppen az udvaron tartózkodott. Amikor lefelé jött a folyosón, a légnyomás az egyik faltól a másikig lökte. Mire leért az óvóhelyre, bombatalálat érte az épületet. Percek alatt zajlott le az egész…” – mesélte Görög Erzsébet.
Ezt követően az 1944 októberében bevonuló szovjetek elhurcolták az akkor 38 éves édesapját, akit soha többet nem láttak viszont. „Egy ortodox pópa, valami Forna volt a neve, akit mi, gyermekek Lucifernek neveztünk, arról tájékoztatta az oroszokat, hogy a kórházban partizánok laknak. Erre a szovjetek minden itt tartózkodó férfit elfogtak, és elhurcoltak. A hat ember közül csak a kórház idős gondnoka került haza, aki elmondta, hogy gyalog vitték őket Tordáig, majd innét marhavagonokban Földvárra95 és Focşani-ba, ahonnét neki sikerült hazajönnie. Közjegyző nagybátyám, dr. Cziple Sándor jó ideig kerestette édesapámat a Vöröskereszt segítségével, de minden próbálkozása eredménytelennek bizonyult”96 – mondta.
Ha csak a kolozsvári hidelvei református egyházközséget érintő, a június 2-ai bombázásról és az őszi elhurcolásról rendelkezésünkre álló adatokat vesszük figyelembe, ezek alapján is képet alkothatunk arról, hogy milyen veszteségeket élt át 1944-ben a város. A gyülekezetet ért júniusi károkról készült jelentés megállapítja, hogy a telitalálatot kapott református kórházzal szemben lévő templom és parókia is megrongálódott, s az egyházközség jelentős számú híve vesztette életét a légitámadásban. A parókián tartózkodók közül a lelkészen kívül mindenki megsebesült, az egyházközség 83 tagja halt meg, továbbá 48-ra tehető a területén megsérült házak száma, illetve 99-en hagyták el eredeti lakhelyüket. Szabó Zoltán holttestét például csak egy év múlva találták meg, és temették el.97 Az egyházközség 1944-es halotti anyakönyvében 57 személy neve szerepel, akik a „terror-bombatámadás áldozatai” lettek, a legkisebbek alig kétévesek, de vannak közöttük három-, négy-, illetve hétéves gyermekek is.98
Ugyanakkor Szentgyörgyi Pál akkori hidelvei lelkész 1944. november 20-ai jelentéséből kiderül, hogy az 1944. június 2-ai bombázás után és az őszi támadások miatt a 12 500 lelkes egyházrész létszáma háromnegyedére csökkent. Az 1944 októberében elhurcolt hívek száma 62-re, az 1941 és 1945 között fogságba ejtettek száma 26-ra, az 1941 és 1945 között eltűnteké 34-re, az 1944. szeptemberben elmenekültek és vissza nem tértek száma pedig 193-ra tehető.99
Az első sajtóbeszámoló a szovjet megszállás utáni napokról
Kolozsvár szovjet megszállás utáni napjairól a Világosság című baloldali napilap100 számolt be 1944. október 18-án megjelenő, szerdai első számában. A szerző mindenekelőtt megállapítja, hogy „drámaian súlyos” és „nehéz megpróbáltatásokkal” teli napokat élt át Kolozsvár, majd így folytatta: „Mindnyájan tudjuk ezt, s talán senki sincsen közöttünk, akit valami módon meg ne érintett volna a háború szele. Kolozsvár fronttá változott át, s minden kolozsvári lakosnak annyi áldozatot kellett hoznia, mint egy-egy frontkatonának. Ezeken a súlyos, izgalmakkal terhes napokon azonban már túl vagyunk. Az élet megindul, a városi hivatalok megkezdik munkájukat, és nyugodtan elmondhatjuk, mindenki igyekszik azon, hogy az élet rendes medrébe zökkenjen.”
A cikkben közlik továbbá azt, hogy a város polgármesterévé Tudor Bugnariu101 szociológust, tanárt, „a román antifasiszta liga börtönviselt élharcosát”, míg alpolgármesterré dr. Demeter János ügyvédet,102 a Falvak Népe egykori szerkesztőjét nevezték ki.103 A polgármester és helyettese máris megszervezte a helyén maradt tisztviselőkkel a város hivatalainak működését úgy, hogy „az alapvető munkálatok végrehajtása kisebb zökkenőkkel máris megkezdődhetett”. A legelső feladat a közlekedés megindításához szükséges hídépítés volt. Ennek kapcsán a Világosság megjegyezte, katonai jelentősége a hidak felrobbantásának nem volt, mivel a Szamos nem olyan mély, hogy ezzel meg lehetett volna akadályozni a Vörös Hadsereg előrenyomulását. „A hídrobbantások egyetlen célja, s ezt itt le kell szögeznünk, a rombolás volt” – szögezi le a cikkíró, ezért az első feladat a Kádár [ma I. P. Voitești] utcai felrobbantott vasbeton híd helyére egy ideiglenes fahíd építése volt, hogy a lakosság közlekedése a város részei között megindulhasson.
Közölték továbbá, hogy fokozatosan javul a városban az élelmezési helyzet, a közellátás, így például a kenyér- és a húsellátás terén „szép eredményeket” sikerült elérni. A pékségek egy része máris megkezdte a sütést, elsőként a klinikákat és a közüzemeket látták el, a város különböző pontjain félkilós kenyéradagokat osztottak szét, elvárva a lakosságtól, hogy csak azok jelentkezzenek kenyérért, akiknek feltétlenül szüksége van rá. A vágóhídon zavartalanul zajlott a vágás, és több mészárszék máris kinyitott, 72 munkással dolgozott a húsárugyár is. A hatóságok gondoskodtak a vendéglők kinyitásáról is, így már kinyitott az Unió, a Barabás, az Aranycsizma, a New York étterem. Megállapították, hogy a víz- és villanyszolgáltatás helyreállítása terén is igen jelentős lépéseket tettek, a lakosság is tapasztalhatta, hogy a város területén máris több helyen van villany, s a vízszolgáltatás is számos területen megindult. „Befejezésül megállapíthatjuk, hogy az élet lassan visszatér Kolozsváron a rendes medrébe. Kolozsvárból, a frontvárosból, lassan ismét a béke városa lesz” – számolt be helyzetjelentésében a Világosság.104
Összegzés helyett
Bár Kolozsvárnak sikerült elkerülnie 1944 őszén a tényleges ostromot, összességében elmondható, hogy a háború, a frontátvonulás rengeteg emberi és anyagi veszteséget, illetve szenvedést okozott a város magyar közösségének. Mindezt a számok is jól tükrözik, hiszen míg az 1941-es népszámlálás szerint a város lakossága még 110 956 fő volt, amelyből mintegy 97 698 (88%) magyar és 10 029 román nemzetiségű, addig az 1944-es év végi összeírás alapján Kolozsvár népessége már csak 73 ezer főt tett ki, ebből közel 61 ezer (83,5%) volt magyar, több mint 10 ezer (11%) pedig román. Ha pedig ide számítjuk a májusban deportált zsidó lakosságot is, akkor a veszteség még ennél is súlyosabb. A legutóbbi 2021-es népszámlás alapján Kolozsvár 286 598 fő lakójából már 204 297 vallotta magát románnak és mindössze 33 603 (11,7%) magyarnak.
Az 1944. október 11-ei szovjet bevonulás, majd következő év márciusában a román közigazgatás Észak-Erdélybe való visszatérése után a kommunista diktatúra sötét évtizedei következtek, ám Kolozsvár magyarságának, ha megfogyatkozva is, de mindmáig sikerült helytállnia. A város polgárainak a megmaradásba vetett erős hitét támasztják alá a ferences páterek 1944-ben papírra vetett sorai is, miszerint templomuk élete soha egy pillanatra nem szakadt meg, és „a legvészesebb ágyúzásban is folyt az istentisztelet”.105 Mint írják, még a romokban is miséztek, minden nap vecsernyéztek, és mindig voltak jelen hívek. „A megszállás napján is nyitva volt minden éppúgy, mint máskor. (…) A nehéz napok elmúltával október végén sűrűn kezdek jönni [a] hívek mind sírva: vagy örömtől vagy bánattól, aszerint, hogy szerencsésen megmenekültek, vagy baj érte őket.”106
95 Barcaföldvárra. A barcaföldvári 2. számú fogolytáborról bővebben ld. Benkő Levente 2003: Székely golgota. Haláltábor Földváron, 1944–1945. Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, H-Press Kft., Háromszék lap- és könyvkiadó vállalat; Benkő Levente 2017: Adalékok a barcaföldvári fogolytábor történetéhez. In Bognár Zalán–Muskovics Andrea Anna (szerk.): Budapest, Kárpát-medence – ’Málenkij robot’, emlékezet. Gulágkutatók VII. nemzetközi konferenciájának kötete. Budapest, Gulágkutatók Nemzetközi Társasága. 113–129.
96 Asztalos–Papp 2014: 121–122.
97 Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltár, Fond A22, Vizitációs jegyzőkönyvek és összeírások. E, Egyházmegyei vizitációs jegyzőkönyvek másodpéldány, Kolozsvári egyházmegye, 1907–1944. (EREL/A22/E/KvEme). Jelentés Kolozsvár-Hidelve egyházközség 1944. évi életéről és munkájáról, sz. n.
98 Halottak anyakönyve a kolozsvári hidelvei egyházban az 1944-ik évben. 150–157.
99 EREL/A22/E/KvEme. Jelentés Kolozsvár-Hidelve egyházközség 1944. évi életéről és munkájáról, sz. n.
100 Kolozsvár két vezető polgári napilapja, az Ellenzék és a Keleti Újság 1944. szeptember-október folyamán szűnt meg. Az előbbi utolsó száma 1944. szeptember 30-án, míg a Keleti Magyar Újságé október 6-án jelent meg. A Világosság című lap a város szovjet megszállása után egy héttel, 1944. október 18-án jelent meg, mint az erdélyi magyar dolgozók lapja, majd a Magyar Népi Szövetség központi politikai szócsöve. Főszerkesztője 1949-ig Balogh Edgár volt.
101 Tudor Bugnariu román szociológus, közíró, kommunista politikus, 1944–1945 között Kolozsvár polgármestere.
102 Demeter János jogász, szakíró, politikus, antifasiszta ellenálló, Kolozsvár alpolgármestere.
103 Kolozs megye főispánjának a szintén román nemzetiségű id. Teofil Vescan banktisztviselőt nevezték ki a szovjetek, alispánnak pedig dr. Csőgör Lajos fogászt, egyetemi tanárt. Rendőrfőkapitánynak id. Virgil Salvan építészmérnököt nevezték ki, helyettese pedig Nicolae Pojghi lett.
104 Kolozsváron ismét megindul az élet. A városi hivatalok lázasan dolgoznak az élet menetének helyreállításán. Kolozsvár közönsége a háború nyomainak eltüntetésén dolgozik. Kinyitottak a vendéglők, mészárszékek, pékek. Világosság, 1944. október 18. (szerda) 2.
105 EFGYL, Historia Domus (1944–1949), 18.
106 Uo.
