Adalékok Kolozsvár 1944-es történetéhez, a várost ért három csapáshoz
A magyar férfiak tömeges elhurcolása
A szovjetek bevonulása után rögtön másnap, 1944. október 12-én elkezdődött a város magyar civil férfi lakosságának razziaszerű összegyűjtése. Többnyire azzal vezették félre az embereket, hogy csak egy „kis munkára” viszik őket, pld. a németek által felrobbantott Szamos-hidak helyrehozatalára, s „igazolványt adnak”, amellyel aztán szabadon közlekedhetnek. Ugyanakkor az a hír is elterjedt a városban, hogy vegyes szovjet–román járőrök valamilyen lista alapján fogságba ejtik, és elhurcolják a magyar értelmiségieket. Hogy mindez pontosan hány embert érintett, még mindig csupán becslések, hozzávetőleges adatok léteznek. Eddigi ismereteink szerint mintegy ötezerre tehető a Kolozsvárról elhurcoltak száma, akiknek kb. egyharmada soha nem tért haza. Tompa Lászlóhoz intézett 1945. februári-márciusi levelében Kós Károly hatezer,81 a Magyar Népi Szövetség kolozsvári vezetőségéhez küldött beadványában pedig Vincze István négy–ötezer kolozsvári elhurcoltról tesz említést.82 A fogságba ejtett embereket a kolozsvári törvényszék fogdájába terelték, ahonnan aztán gyalog a Feleken keresztül Tordára irányították, innen pedig marhavagonokba zsúfolva Brassón és Focșani-on keresztül a Szovjetunióba szállították őket.83
Balogh Edgár önéletírásában a férfiak elhurcolását éppen csak megemlíti annak kapcsán, hogy a Világosság című lap beindítása nehézségekbe ütközött, mert nehéz volt összetoborozni a nyomdaszemélyzetet. Az embereknek ugyanis „okuk volt arra, hogy visszavonuljanak otthonaikba, (…) s bár ez nem bizonyult valónak, „a partizángyanú” miatt a város egyes részein összeszedték a magyar hadköteles férfiakat. Sokan, akik azt hitték, hogy kikerülnek végre a megpróbáltatások örvényéből, most váltak »hadifogolyként« a még közel hét hónapig dúló borzalmas világháború szenvedő részeseivé. Így tört ki a nyomdászhiány…”84
Emlékiratában Nagy Károly85 arról számol be, hogy ismeretei szerint a román fél tájékoztatta a szovjeteket arról, hogy a civilben lévő magyar férfiak partizánok. Minderről a börtönből szabadult Veress Pál kommunista politikustól szerzett tudomást, aki felkereste a kolozsvári szovjet városparancsnokságot, hogy megkérdezze: miért szedik össze a civil magyar férfiakat. „A válasz szörnyű volt” – írja Nagy Károly. A szovjet városparancsnok azt a választ adta ugyanis a kérdésre: a román kormány úgy tájékoztatta a 2. ukrán front vezérkarát, hogy „az Észak-Erdélyben és Kárpátalján tartózkodó sok ezer férfi a magyar hadsereg által civilben, helyben mozgósított partizán, akiknek a front áthaladása után hátba kell támadniuk a szovjet alakulatokat”.86 Ugyanakkor a városparancsnok átadott Veress Pálnak egy 92 nevet tartalmazó név- és címjegyzéket a „legveszedelmesebb fasisztoid magyar értelmiségiekről”, amelyet Veress „megdöbbenve” olvasott végig, mert többségükben demokrata érzelmű értelmiségiek, kommunisták neve is szerepelt ezek között.87 A partizánság gyanúját Nagy Károlynak Borisz Polejov író88 – aki 1944-ben a szovjet kémelhárítás őrnagyaként a kolozsvári városparancsnokságnál dolgozott – személyesen is megerősítette, amikor 1969-ben Moszkvában járt. Polejov ugyanakkor nyomatékosította, hogy az elhurcolt férfiakat a hadijog alapján munkára vitték, felépíteni mindazt, amit a háború alatt – értelemszerűen: a Szovjetuniót megtámadó német, magyar, román stb. csapatok – leromboltak.89
Mostis Judit – aki a Vasúti Műhelyekben dolgozó Orosz Jánostól, édesapja unokatestvérétől szerzett tudomást a történtekről – a következőképpen idézi fel a fogságba ejtés körülményeit.90 „A magyarokat németpártinak ítélték, ezért összegyűjtötték őket málenkij robot-ra (kis munkára), de valójában Oroszországba deportálták őket. A Vasúti Műhelyekben a magyarok kiválogatása a következő módon történt: a munkanap végén a kapuban megjelent egy delegáció, amelyben az oroszok mellett részt vett egy román polgár is. Ez utóbbi válogatta ki a magyarokat. Bodor János művezető egyszerre jött ki a fiával. Bodor azt állította, hogy ő román, a fia pedig, hogy magyar. A fia többé nem jött haza. Az édesanya szívbajt kapott. Én emlékszem rájuk, mint idős emberekre. Az anya többé nem beszélt a férjével. A család az Újfalvi [ma az Ecaterina Teodoroiu] utca 38. szám alatt lakott. Az Erdő [ma Codrului] utcában lakó Szigyártó család is hiába várta vissza az így elhurcolt családfőt.”91
Valójában az elhurcolások jogi alapját a Moszkvában 1944. szeptember 12-én aláírt magyar-román fegyverszüneti szerződés teremtette meg, amelynek 2. szakasza arról rendelkezett, hogy Románia kormánya és főparancsnoksága kötelezi magát Németország és Magyarország területén tartózkodási hellyel bíró állampolgárainak internálására. De már ezt megelőzően, a Románia átállása utáni első napokban, augusztus 25-én a Csendőrség Főfelügyelősége elrendelte a második bécsi döntés után Romániánál maradt dél-erdélyi német vezetők és a magyar elöljárók internálását a Târgu Jiu-i táborba. A Dél-Erdélyben augusztusban, majd Észak-Erdélyben szeptember végétől-október derekától megkezdett tömeges internáláskor azonban az állampolgárság mellett elsősorban a nemzeti hovatartozást vették alapul a korabeli román hatóságok. Ez az álláspont nyert megerősítést, amikor 1944. szeptember 20-án a belügyminisztérium rögzítette a tennivalókat a szovjetekkel kötött fegyverszüneti egyezmény végrehajtásáról a magyarok és a németek internálását illetően. Az indoklás szerint: „Dacára annak, hogy a Bécsi Diktátum hatálytalanítása nyomán Észak-Erdély valamennyi lakója úgy tekintendő, mint akik automatikusan és visszamenő hatállyal újra román állampolgárokká váltak, a magyar útlevéllel rendelkező és a román közigazgatás ellenőrzése alatt álló területen levő észak-erdélyi származású magyar és német nemzetiségűek internálandók.”92 Ez volt az a hírhedt, 1944. szeptember 29-ei 44 759. számú belügyminisztériumi parancs, amellyel az internálást az akkor Romániában tartózkodó, 1940. augusztus 30-a után bejött magyar és német állampolgárokról Erdély teljes magyar és német nemzetiségű őshonos lakosságára kiterjesztették. A kolozsvári és a tordai tömeges elhurcolások esetében a szovjet hatóságok a fenti rendelkezésektől függetlenül intézkedhettek, mert azok nem a szovjet, hanem a román hatóságokra vonatkoztak. Ezt követően a második Sănătescu-kormány 1944. november 6-án elfogadta az internáló központok létrehozásáról és működéséről szóló szabálytervezetet, utólag megteremtve a már működő lágerek jogi alapját.93
Többszörös tragédiák, csapások
Az 1944-es év csapásai sok kolozsvári családot többszörösen is sújtottak. Ilyen volt például a Maklári család. Miután az öt és fél éves Maklári Béla és kilenc éves nővére elveszítették édesanyjukat a június 2-ai bombázásban, az októberben bevonuló szovjetek elhurcolták az édesapjukat is, így a két gyermek gyakorlatilag árva maradt. Maklári Béla édesapja a Fermeta (később Metalul Roşu) öntödéjének a vezetője volt, és 1944 júniusában a gyár területén található szolgálati lakásban laktak.
„Amikor megszólalt a riadó, éppen reggeliztünk. Gyorsan lementünk a pincébe, édesanyám lehozta az ennivalót, s ott folytattuk a falatozást. Közben anyám elindult fel a lakásba az edényekkel, de közben elkezdődött a bombázás, s visszafelé jövet a pinceajtó a falhoz szorította. (…) Kihozták az udvarra, és betakarták fekete prémes télikabátjával. Akkor még élt, az ajtó halántékon ütötte. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert kiszöktem a bunkerből, hogy megkeressem. Hiába szóltam hozzá, nem tudott válaszolni. (…) Ősszel édesapámat a városba bevonuló oroszok megfogták, és elhurcolták. Öt év után jött csak haza” – emlékezett Maklári Béla.94
81 Sas Péter (összegyűjt., s. a. r., kís. tanulm., jegyz.) 2003: Kós Károly levelezése. Budapest, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó. 383.
82 Arhivele Naționale Române, Serviciul Județean Cluj (SJANCj) Fond nr. 26, Partidul Comunist Român, dos. nr. 2/1946./f. 413.
83 A focșani-i 176. sz. szovjet fogolytáborról bővebben ld. Benkő Levente–Papp Annamária 2017: A foksányi szovjet fogolytábor – Vázlatos adalékok a 176. számú láger történetéhez 1945 első feléből. In Bognár Zalán–Muskovics Andrea Anna (szerk.): Emberek az embertelenség világában. A Gulág és a Gupvi. A Gulágkutatók Nemzetközi Társaságának évkönyve, 2015–2017. Budapest, Kairosz Kiadó. 247–265; Benkő Levente–Papp Annamária 2024: Hungarian Prisoners in the Romanian Gateway to the Soviet Camp Empire. Additions to the History of Prison Camp No. 176 in Focșani in the Light of Archival and Oral History Sources. In Toda, Oana (ed.): Acta Mvsei Napocensis 61/II., Historica, 2024, Cluj Napoca. 143–168.
84 Balogh 1978: 380–381.
85 Nagy Károly erdélyi pedagógus, közíró, Nagy István baloldali író fia. Többek között Balogh Edgár író, egyetemi tanár, politikus, Veress Pál emlékíró, politikus, Demeter János jogász, politikus, Jordáky Lajos szociológus, történész közeli jó ismerőse volt.
86 Nagy Károly 2016: Memento. Kolozsvár, kiadatlan gépírásos kézirat. Az eredeti példány Papp Annamária tulajdona. Más források szerint a volt román főkonzul, Onișor vagy/és egy Aurel Milea nevezetű kolozsvári ügyvéd álltak a feljelentések mögött. Ld. Nagy–Vincze 2004: 64. A többek által említett listának azonban mindmáig nem sikerült a nyomára bukkanunk.
87 Nagy 2016.
88 Borisz Polejov (1908–1981), szovjet író, újságíró, haditudósító, az Egy igazi férfi története című könyv szerzője, amely Alekszej Maresjev szovjet második világháborús vadászpilótáról szól.
89 Nagy 2016.
90 Mostis Judit gépírásos visszaemlékezése Papp Annamária kérésére, Kolozsvár, 2024. A kézirat eredetije Papp Annamária tulajdona. További emlékezések ld. Papp Annamária 2002: Szögesdrót. Kaláka Könyvek. Sepsiszentgyörgy. Háromszék Lap- és Könyvkiadó; Benkő Levente–Papp Annamária 2007: Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó.
91 Mostis Judit leírt visszaemlékezése Papp Annamária kérésére, Kolozsvár, 2024. A kézirat eredetije Papp Annamária tulajdona.
92 Benkő–Papp 2007 II.: 12.
93 Benkő–Papp 2007: 25.
94 Asztalos–Papp 2014: 106.
