Jelen tanulmányban a teljesség igénye nélkül elsősorban az emberi sorsok szemszögéből próbálom meg bemutatni, hogy mit jelentett Kolozsvár számára az 1944-es esztendő, hogyan próbálták meg a város polgárai túlélni ezeket a vészterhes napokat, időket. Kutatási területemből kiindulva, a város zsidó lakosságának májusi-júniusi deportálása és meghurcoltatása mellett a hangsúlyt elsősorban az 1944. június 2-i amerikai légitámadásra, majd a város őszi „ostromával”, illetve a szovjetek október 11-i bevonulásával kapcsolatos események ismertetésére helyezem. Forrásként elsősorban a túlélőkkel, illetve a leszármazottjaikkal készített beszélgetéseket, emlékiratokat, továbbá levéltári dokumentumokat, ezek közül kiemelten a kolozsvári ferences kolostor és templom Historia Domusát, valamint a helyi sajtóban megjelenő újságcikkeket használtam fel.

A kolozsvári zsidó lakosság deportálása

Magyarország 1944. március 19-i német megszállása maga után vonta az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés nyomán az anyaországhoz visszacsatolt Észak-Erdély „birtokba vételét” is. Következésképpen március 27-én Kolozsvárra is megérkeztek a német csapatok, ami a város zsidó lakosságára nézve tragédiát jelentett. Rögtön a megszálló német hatóságok kolozsvári megjelenésének másnapján, március 28-án éjjel, nemzetbiztonsági okokra hivatkozva letartóztatták a város legtehetősebb, mintegy 150 zsidó családjának tagjait, a lakásaikat pedig kirabolták és lepecsételték. A következő napokban és hetekben a zsidó lakosságot érintő folyamatos jogfosztások következtek, többek között, március 31-től a sárga csillag viselésére kötelezték őket. Összegyűjtésük május 3-án hajnalban a Horthy Miklós [ma Horea] úton kezdődött a helyi csendőrség és rendőrség irányításával.[1] Az embereket a város északi részén található, Írisz-telepi téglagyár szabadtéri szárítóiban és környékükön kialakított gettóba hurcolták. Miután a Szamosújváron összegyűjtött zsidókat, illetve a Kolozs vármegye településein élőket is ide szállították, az internáltak száma csaknem 18 ezerre emelkedett. A kutatók megállapítása szerint a deportálás május 25-e és június 9-e között[2] rendkívül gyorsan zajlott le. A vasúti feljegyzések arról tanúskodnak, hogy Kassán keresztül hat kolozsvári transzport haladt át a lengyelországi haláltáborok felé, és a kiszállított mintegy 16 148 személy többsége Auschwitz-Birkenauban kötött ki. Ugyanakkor június 10-én, újabb 388 zsidót szállítottak el Kolozsvárról, az úgynevezett Kasztner-csoportot.[3] E transzport tagjai előbb Budapestre, majd onnan, Bergen-Belsen egyik különleges koncentrációs táborán keresztül, Svájcba kerültek. Összességében tehát a kolozsvári gettóból 16 536 személyt deportáltak.[4]  

Az Irisz telepi egykori téglagyár szárítócsűrje a kétezres évek elején, ma már nem létezik (fotó: Rohonyi D. Iván) 

Az adott helyzetben is akadtak olyanok, akikben az önzetlen felebaráti szeretet felülírta a világban tomboló féktelen gonoszságot, s úgy érezték, hogy tenniük kell valamit embertársaik megmentése, illetve megsegítése érdekében. Ezt tette Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök is, akinek bátor kiállása a zsidó lakosság mellett máig példaértékűnek tekinthető. A katolikus egyházfő egyrészt 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály-templomban elhangzott prédikációjában, „szózatában”[5], másrészt a magyar hatóságoknak címzett levelében határozottan elítélte a zsidók gettóba hurcolását, és a deportálások azonnali leállítását követelte.[6] 

„Értesültem, hogy híveim az egyházmegye legkeletibb határától kezdve mélységes megdöbbentéssel fogadták ismert személyiségek szabadságának a korlátozásáról és bizonytalan sorsáról elterjedt híreket, és ugyanúgy aggodalommal kísérték a zsidók ellen az utóbbi időben végrehajtott intézkedéseket. (…) az igaz katolikus szellem mélyen benne gyökerezik és ma is eleven erőként él a népünk lelkében. Fiai a keleti határokon az embertelen szovjet rendszer betörése ellen harcolnak, városaink és ipartelepeink védtelen lakói az angolszász hatalmak bombázásában egy másik embertelenség fájdalmait szenvedik. Megérti, hogy a rendkívüli körülmények rendkívüli intézkedéseket válthatnak ki, keresztény érzése azonban annál ösztönösebben tiltakozik, ha ugyanakkor itthon tapasztalja, hogy emberekben az emberi személy méltóságát megalázzák, és embereket emberi jogaikban, vagy emberi jogaik védelmében korlátoznak véleményük vagy vallási mivoltuk miatt”[7] – mondta Márton Áron, arra kérve papjait, hogy „vállaljátok a gondjaitokra bízott hívek küzdelmes életét, sorsát és bajait, s álljatok az őrhelyen, ahová küldettek, hősi elszántsággal a legnagyobb veszély idején is.[8]

Hasonlóképpen érzett és gondolkodott Járosi Andor kolozsvári evangélikus-lutheránus esperes is, aki szintén nyíltan kiállt zsidó honfitársai mellett, és saját, illetve családja élete kockáztatásával több zsidó barátjának, ismerősének, azok családtagjainak életét mentette meg rejtegetéssel, kereszteléssel, s hamis keresztlevelek kiállításával. Az alig négy hónap múlva bevonuló szovjetek mintegy 5000 magyar civil férfitársával együtt az esperest is fogságba ejtették, és a Szovjetunióba hurcolták kényszermunkára. A szovjet álláspont szerint a cél az volt, hogy egyebek mellett az elhurcoltak újraépítsék, helyrehozzák azt a kárt, amelyet a Szovjetuniót megtámadó hitleri Németország egyik szövetségeseként a magyar haderő okozott. Antal Sándorné Járosi Margit elmondása alapján édesapjának azt mondták, hogy csupán egy napra viszik el munkára a visszavonuló németek által felrobbantott Szamos-híd helyreállítására. Járosi Andor már 1944. december 26-án elhunyt, földi maradványai a magnyitogorszki láger valamelyik tömegsírjában nyugszanak.[9]

A kolozsvári gettó lakóinak egyike volt az akkor 11 éves Dévényi András is, akit édesanyjával együtt hurcoltak a téglagyári gettóba. „Elképesztő, embertelen körülmények között kellett élnünk. A szárítóknak nem volt oldala, csak teteje, éjjel-nappal szabadon fújt bennünket a hideg szél. Ivóvízhez, élelemhez alig jutottunk. Nem is beszélve az illemhely szörnyűségéről. Édesapám nem volt velünk, szaktudásának köszönhetően nélkülözhetetlen volt a cipőgyárban. Ezt hadiüzemnek nyilvánították, és a hadseregnek termelt, elsősorban lábbelit. Kényszerlakhelyet kapott a Dermatában,[10] s munka után ott tartózkodott. (…)”[11] Vallomása szerint június 2-án reggel is a gettóban voltak. Sorba állították, hogy a Dermata előtt veszteglő vasúti kocsikhoz induljanak. Már a sínek mellett álltak, hogy bevagonírozzák őket, amikor megszólaltak a szirénák. Megjelent egy repülőgép a gettó fölött, és hamarosan tőlük nem messze hullani kezdtek a bombák. A légitámadást ott, a szabad ég alatt élték végig, az Auschwitzba szállítást leállították. Romeltakarításra a gettólakók egy részét is kivezényelték, így alkalmas pillanatban sokan megszöktek. „Amíg a szállítás szünetelt, kivettek a gettóból. Egy ideig (…) Radó Györgynek, az egykori teniszbajnoknak a Dermata sporttelepe melletti üres lakásában laktunk. Ő munkaszolgálatos volt, feleségét és gyermekét deportálták. A lakást nem hagyhattuk el, nehogy letartóztassanak. Szeptember végén azonban helyzetünk veszélyessé vált. Hogy megmeneküljünk, a telep csatornarendszerébe kellett rejtőznünk. Enni és innivalót a munkások hoztak nekünk. Két hétig tartózkodtunk odalent, amikor október 11-én reggel felemelték a csatornafedőt, és bekiáltották: »Ki lehet jönni, itt vannak az oroszok!« Kibújtunk nyomorúságos rejtekhelyünkről. Egy orosz tiszt édesapámhoz lépett, és letépte kabátjáról a sárga csillagot” – emlékezett Dévényi András.[12]

A gettó közelében, a Téglás [ma Fabricii] utca 81. szám alatt lakott az 1944-ben nyolcéves Mátyás Ilona, akinek az emlékezéséből megtudhatjuk, hogyan próbáltak segíteni az ide hurcolt embereken. „A házunk előtt vonultak el a zsidókat elhurcoló teherautók. Az utcánk végében lévő téglagyár szárítóiba zsúfolták be őket. (…) Később megpróbáltunk kis batyuba kötve ennivalót bedobni nekik.”[13] Amikor később hazafelé jöttek a felszabadított lágerek túlélői, Mátyás Ilona édesanyja négy zsidó férfit fogadott be, s az udvaruk hátsó részében lévő kis szobában szállásolták el őket.[14] „Előbb az udvaron pokróccal elkerített részen tetves ruháikat levetve megfürödtek, majd tiszta pokrócba burkolózva várták, hogy ruháikat lúgban kifőzze édesanyám, majd megszáradva kivasalja. Amikor már valamennyire lábra tudtak állni, nagybátyám elhelyezte őket a Dermatába, hogy ruhát és élelmet tudjanak venni, majd később tovább mentek Budapest felé, haza…” – idézte fel.[15] Ezt követően a városba ősszel bevonuló szovjetek Mátyás Ilona édesapját, Mátyás Jenőt is elhurcolták. „Az utcánkon haladt el a vasút, mindig kiszaladtunk, várva az elhurcoltak hazatérését. Sajnos, évek után a fiatalabb rokonainktól, akiknek sikerült haza térniük, tudtuk meg, hogy Szibériába vitték édesapámat, ahol már 1945-ben meghalt vérhasban.”[16] 

Az Észak-Erdélyből deportált 131 641 zsidó közül körülbelül 105 000 személy pusztulhatott el a náci koncentrációs lágerekben, így a túlélők száma alig érte el a 26 500-at.[17] Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Kolozsvár 110 956 lakosa közül 16 763 zsidót tartottak nyilván, akiknek zöme szintén nem tért soha haza. A szovjetek 1944. október 11-i bevonulásakor pedig a városban mindössze 50–60 zsidó lehetett.[18]

FOLYTATJUK