Adalékok Kolozsvár 1944-es történetéhez, a várost ért három csapáshoz
Az R. J. Malinovszkij marsall által vezetett 2. Ukrán Fronthoz tartozó első szovjet egységek, a 27. hadsereg és a 18. lövész hadosztály 1944. október 11-én hajnalban jelentek meg a városban. A megszállókat dr. Nagy László, a város tiszti főügyésze68 fogadta egy Salamon nevű tolmács,69 valamint kommunistákból és szociáldemokratákból álló szűkebb csoport kíséretében.70
„Október 10-én délután, eső utáni őszi napsütésben néma csend borult a városra. Ez volt a vigília, az előest. Este beálltával az éjszaka folytán remegő ágyúzás folyt. Ez volt az utolsó és előkészítő támadás, a beharangozó. Ítéletidő vala ez. Reggel, október 11-én [az] egész Kolozsváron zavartalanul vonult át az orosz hadsereg”71 – írja ezekről a feszültségtől terhes napokról.
Tekintettel arra, hogy a magyar közigazgatás, továbbá az utolsó magyar és német katonai, illetve csendőralakulatok nem építettek ki védőállásokat, és még a szovjet bevonulás előtti napokban elhagyták a várost, Kolozsvár megmenekült attól, hogy Budapest ostromához hasonló újabb veszteségeket éljen át. Mindez elsősorban azoknak a józan gondolkodású erdélyi politikusoknak, egyházi vezetőknek, közéleti személyiségeknek és íróknak tulajdonítható – mindenekelőtt gr. Teleki Bélának, az Erdélyi Párt elnökének, gr. Bethlen Bélának, Észak-Erdély kormánybiztosának, valamint Dálnoki Veress Lajosnak, a 2. magyar póthadsereg szintén erdélyi származású parancsnokának –, akik pártpolitikai és ideológiai meggyőződéstől függetlenül idejében felismerték a helyzet súlyosságát, s tárgyalásokba kezdtek Észak-Erdély megmentése, a háború gyors befejezése, illetve Kolozsvár nyílt várossá nyilvánítása érdekében.
Többek között szeptember 16-án gr. Teleki Bélának, az Erdélyi Párt elnökének a vezetésével megalakították az Erdélyi Magyar Tanácsot. Még ezt megelőzően szeptember 9-én ultimátumszerű Memorandumot intézek Horthy Miklóshoz a háborúból való kiválás ügyében. A dokumentumot aláírók határozottan követelték a kormányzótól, hogy Magyarország sürgősen kérjen fegyverszünetet a szövetségesektől, különben könnyen nemzeti katasztrófa felé sodródhat az ország, ami „magyar népünk irtását, országunk hadszíntérré válását, lakóhelyeink feldúlását, intézményeink és más javaink elprédálását eredményezheti”.72
További fontos lépések voltak, hogy megszervezték a város lakosságának és anyagi javainak védelmét, a gyári munkásőrség felfegyverzését, illetve megakadályozták a gyárak, üzemek leszerelését, az intézmények evakuálását. A Kolozsvári Tízes Szervezet73 tagjaiból felállították a fentebb már említett Városi Őrséget,74 amely jelentős szerepet játszott a közbiztonság megőrzése terén, továbbá kiengedték a korábban bebörtönzött kommunista, valamint román nemzetiségű foglyokat.75
Ugyanakkor Bethlen Béla mindamellett, hogy igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy „Kolozsvár harctérré ne váljon”, hatályon kívül helyezte az elnéptelenítési rendeletet,76 amely által valamelyest sikerült fékeznie a polgári lakosság pánikszerű menekülését a városból. A kormánybiztos úgy ítélte meg, hogy a rendelet nagyon szűkszavú és hiányos volt, azaz az útirányon kívül nem tartalmazott semmilyen előírást, amely az emberek biztonságát garantálta volna, ezért gyakorlatilag „embertelennek” és „keresztülvihetetlennek” tartotta azt. „Ha engedem az eseményeket a maguk menetére, úgy ennek a sok tízezres tömegnek jó része az utak árkában pusztult volna el az éhségtől és végkimerültségtől” – írta emlékiratában.77 Következésképpen az általa kiadott rendeletében leszögezte: „csak önkéntes távozásról lehet szó, saját felelősségre, kockázatra és költségre”, így intézkedése „kedvezőbb fordulatot” adott „a hisztérikus menekülési láznak”.78
Kolozsvár elfoglalását szabad zsákmányolás követte a katonaság részéről, egy hétig folyt a prédálás, s különösen azok szenvedték meg a legjobban, akik gazdátlanul hagyták házaikat és holmijukat. „Kétségtelen, hogy sok érték tönkrement és elveszett. A nők voltak nagy keresettnek tárgyai, a szeszesital, [az] óra és [az] ékszerek. Személyi bántódás csekély volt. Mindössze talán 22 halálos végű áldozata akadt [az] egész város területén a prédálásnak.”79
A zsákmányolásnak esett áldozatul például a Rendtartomány és a Rendház borkészlete is, de „szerencsére itten ivást nem rendeztek”. Elvitték továbbá a ferencesek kis lovát társzekerükkel együtt, egyetlen megmaradt süldőjüket, a majorságot, de szerencsére mind a templomot, mind a rendházat megkímélték a nagyobb kifosztástól. Az alkalmi fenyegetésen kívül a rendház tagjainak más személyi bántódása nem esett, ellenben „az első napokban sok férfi esett fogságba”. Továbbá „az első napok járás-kelése bizony sok izgalommal és nem kis veszedelemmel járt”, de „hála Istennek elmúlt”. P. Mezei Mór atya orosz tudása sokat segített, s „jó oltalmat jelentett a rendruhájának, a habitusának állandó viselése is”.80
68 Vásárhelyi László polgármester a szovjet csapatok bejövetele előtt elhagyta a várost, s annak vezetését hivatalosan dr. Nagy László városi tiszti főügyészre bízta. Bővebben ld. Tibori Szabó Zoltán 1994: 1944. október 11. – az orosz megszállás első napja. Polgári hűséggel mindhalálig. Szabadság, 1994. október 11., VI. évf., 199. sz.: 4–5.
69 Valószínűleg Salamon Dezsőről van szó, aki az első világháborúban orosz hadifogságba került, és ott tartózkodása alatt megnősült, majd orosz feleségével hazatért Kolozsvárra (Rohonyi D. Iván, az unoka közlése).
70 Bővebben ld. Balogh Edgár 1978: Szolgálatban. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó.: 374.; Tibori Szabó 1994: 4–5.
71 EFGYL, Historia Domus (1944–1949), 7–8.
72 A Memorandumot gr. Teleki Géza egyetemi tanár, gr. Teleki Pál fia adta át szeptember 14-én Horthy Miklósnak. A kutatásokból kiderül, hogy gr. Bánffy Miklós, aki szeptember 16-án kihallgatáson volt Horthy Miklósnál, ugyancsak kérte, kíméljék meg Kolozsvárt egy ostromnak a borzalmaitól, vagyis Erdély fővárosát nyilvánítsák nyílt várossá. Bővebben ld. Nagy Mihály Zoltán–Vincze Gábor 2004: Autonomisták és centralisták. Észak-Erdély két román bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március). Kolozsvár – Csíkszereda, Erdélyi Múzeum-Egyesület – Pro-Print Könyvkiadó, 54-56., 117–118.
73 A Puskás Lajos (1901–1982) vezetésével 1939-ben a Romániai Magyar Népközösség keretében létrehozott Kolozsvári Tízes Szervezet keresztény-szociális értékrenden alapuló, szerteágazó társadalmi önsegélyező tevékenységet végzett. Kolozsvár szovjet megszállása előtt a tizedesek jelentős szerepet vállaltak a Városi Őrség munkájában. Később a kommunista vezetés megszüntette a szervezetet. Puskás Lajost 1947-ben letartóztatták, és a szamosújvári börtönben tartották fogva. Ld. Puskás Lajos 2018: Szamosújvári börtönnapló (1947). Budapest, Országút Társulat.
74 A Városi Őrség öttagú parancsnokságának tagjai a polgármesteri hivatal részéről Nagy László tiszti főügyész, a munkakamarát Bíró Tibor, a szakszervezetet Pásztai Géza, a kommunistákat Balogh Edgár, a román lakosságot pedig id. Virgil Salvan építészmérnök képviselte. Míg az elején az őrség a rendőrség mellett működött, a rendőrség és a csendőrség október 9-ei távozása után a közbiztonság felügyelete és megőrzése teljesen reá hárult. Bővebben ld. Nagy–Vincze 2004. 57.
75 Bővebben ld. Bethlen Béla 1989: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó.; Balogh 1978.; Nagy–Vincze 2004;
76 Bethlen Béla emlékirata szerint a polgári lakosság eltávolításáról szóló elnéptelenítési rendeletet „szeptember hó derekán” adta ki Vörös János tábornok. Erdély, a Tiszántúl és az északkeleti országrész hadműveleti kiürítését szeptember 12-én rendelte el Szurmay Lajos kiürítési kormánybiztos. Ebben leszögezte, hogy az „elnéptelenítésre”, csak abban az esetben kerülhet sor, ha azt a hadműveleti helyzet szükségessé teszi, és ennek elrendelését az 1., illetve a 2. hadsereg-parancsnokság hatáskörébe utalta. Bővebben ld. Bethlen 1989: 171–172.; Nagy–Vincze 2004. 35.
77 Bethlen 1989: 171–172.
78 Uo.
79 EFGYL, Historia Domus (1944–1949), 8.
80 Uo. 10–11.
