Édesapja, Forró János, és édesanyja, Pászka Rozália családjában húsz gyermek született, de közülük a felnőttkort mindössze öten érték meg. Antal már a szülőfalujában töltött gyermekévei során elkezdett rajzolni, csomagolópapírra, általa lehántott fakéregre, a körülményektől függően. A tehetségére előbb a falu tanítója figyelt fel 1940-ben, aki őt Földi István kézdivásárhelyi rajztanár figyelmébe ajánlotta. Utóbbitól kapta az első szakmai tanácsokat, amelyekre alapozva a rajzolást a második világháború frontjain is gyakorolta.
A háború után, 1949-ben, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban rendezett tehetségkutatás során is felfigyeltek képességeire, és arra biztatták, hogy jelentkezzen felvételire az egy évvel korábban megalakult kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben. Akkor ugyan nem vették fel, de egy évvel később sikerült bejutnia az akkortól már két tannyelvűvé vált Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára. Mestere Miklóssy Gábor festőművész volt, de művésszé válásában Kádár Tibor és Abodi Nagy Béla is szerepet játszott. Diplomáját is itt szerezte meg, 1956-ban, és azt követően is Kolozsváron maradt, ahol a festészetének élt, illetve, tanársegédként, kezdetben a Pedagógiai Intézetben, majd a képzőművészeti főiskolán oktatott.
Első kiállítását a főiskolai tanulmányainak befejezését követő esztendőben, 1957-ben szervezte, Boldis Irén szobrászművésszel közösen, hogy aztán később – 1960-ban, 1967–1969 között, illetve 1974-ben – egyedül álljon a közönség elé művészi termésével, amelyet Kolozsváron és több székelyföldi városban is bemutatott. 1976-ban és 1980-ban Kolozsváron rendezett egyéni kiállításokat, de képeit, az évek során, számtalan csoportos tárlatra is beküldte.
Festői és grafikusi munkássága a legnemesebb erdélyi festőhagyományokra alapozott, és olyan kiváló alkotók által kitaposott úton haladt, mint Nagy Imre, Nagy István és Márton Ferenc. Ezáltal tulajdonképpen beilleszkedett a székelyföldi festészetnek és grafikának abba a generációjába, amelyet Kusztos Endre, Sükösd Ferenc, Plugor Sándor, Márton Árpád és Maszelka János neve is fémjelez.
Murádin Jenő, 1971-ben, amikor a művész műtermébe tett látogatása után élményeit lejegyezte, úgy értékelte, hogy a szintén székelyföldi gyökerű és ugyancsak kolozsvárivá vált „Ferenczy Júlia mellett Forró Antal a pasztell legkövetkezetesebb híve közeli és távoli kortársaink között”. Forró grafikája viszont sok szempontból mutat rokonságot a Kusztoséval és a Plugoréval is Három évvel később, 1974- ben, a művész ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett sepsiszentgyörgyi tárlat kapcsán, Banner Zoltán is úgy látta, hogy Forró Antal az erdélyi művészetnek abba a nehezen megközelíthető és követhető sodrába sorolható, amelyet a Nagy István életműve alapozott meg, ám amelynek továbbfejlesztési lehetőségeit „igazából két festő-grafikus, Kusztos Endre és Forró Antal munkássága példázza”.
Bár 58 esztendőre kiterjedő életéből 33 évet Kolozsváron töltött, a szó szoros értelmében Forró Antal soha nem vált urbánus művésszé, festészetének központjában ugyanis mindvégig elsősorban a szülőföldje állott. A székelyföldi táj és a székely ember egyszerű, ám egész munkásságát meghatározó témáinak vonzásában alkotott. Tájképein csak kivételesen láthatunk alakokat, mivel azok esetében az alaphangot, hangsúlyosan, az életérzés visszatükröztetésére koncentráló tájélmény adta. Amikor viszont portrét festett-rajzolt, akkor az embert fürkészte, főképpen az élettől megviselt, öregedő, gondoktól barázdált kifejező arcokat, s a ráncok mögött rejlő gondokat és törekvéseket igyekezett láttatás végett előcsalogatni.
Olajmunkái a technikából adódóan is feszesebbek, pasztelljeiben azonban szabadabban komponált. Úgy bánt a színnel, mintha csak szénrúddal dolgozna, s a szenet is úgy használta, mintha színes pasztellkrétát tartott volna a kezében. Már a hatvanas évek legelején, főképpen csendéleteiben, de esetenként tájaiban is, az avantgárdhoz közelítő, rendkívül hatásos megoldásokra jutott. Rendkívüli rajztehetsége lehetővé tette számára, hogy Nagy István-i reflexszerűséggel dolgozzon, hogy perspektívái kifogástalanok legyenek, s így a tájképei bizonyos fokig a végtelent is kéznyújtásnyira hozzák.
Színkezelése is leginkább pasztelljeiben teljesedett ki. A precíz szerkesztési mód lehetővé tette számára, hogy első látásra egymáshoz nem kimondottan illő színeket is összeegyeztessen lapjain, és ezáltal mondanivalóját is hangsúlyozhassa.
Önarcképein az önmagával kíméletlen őszinteséggel szembenéző művészt látjuk. Az arc komorsága a sorssal történő megbékélést sugallja, de konokságot is egyben, s nem utolsósorban az elképzelések melletti kitartás kifürkészhetetlen forrásból merített erejét. Nagyvonalúan felrakott színek szólítják rendszerbe a szerkezeteit, s a vonalainak erdeje e munkái esetében is a reveláció erejével ható harmónia tisztáseffektusát keltik, illetve hangsúlyozzák. A tehetség szívós munkájának és az ezzel járó drámai felhangú magánynak a harmóniáját.
Igazságtalanul korán, munkaerejének teljében, 58 évesen távozott el örökre közülünk, 37 évvel ezelőtt, 1982. augusztus 11-én. Azonban a múzeumokba, továbbá a hazai, illetve németországi, hollandiai, írországi, finnországi, svájci, ausztriai, magyarországi és egyesült államokbeli magángyűjteményekbe került, illetve a családja tulajdonában maradt kiváló alkotásai révén örök helyet biztosított magának az erdélyi magyar képzőművészet jelképes panteonjában.
(Elhangzott július 23-án, a Forró Antal – a táj és az ember festője című kiállítás megnyitóján a Művészeti Múzeumban. A tárlat augusztus 11-ig látogatható a Bánffy-palotában – Főtér 30. szám).
(Fotók: Horváth László)
