„Vajon mindig az-e a gyenge, aki nem üt vissza? Aki nem vesz részt divatos piacterek bohócbajnokainak hangos ágálásaiban. Az maradibb, gyávább vagy silányabb, aki az ökölvívók könyökharcát elkerülve saját lábán, a maga útját járva elgyalogol erdők, domboldalak, falvak köveit, füveit, virágait, embereit látogatni, csodálkozni, megérteni, szeretni és megfesteni?” – ekképpen teszi fel a kérdést Vetró Artúr szobrászművész Forró Antal nekrológjában, 1982-ben. E köztéri kiállítás az emlékápolás mellett erre a kérdésre keresi a választ.
Wass Albert Mese az erdőről című novellájában Isten átadja három angyalának az igazi kincseket, a jóságot, a szeretetet és a békességet, hogy osszák szét a földön. De az emberek szívét a gyűlölet, irigység, rosszindulat és kapzsiság súlyos lakatjai zárva tartották. A Jóisten bánatára egy negyedik angyal érkezik azzal a kéréssel, hogy adja neki az erdőket, és ő majd megnyitja velük az emberek szívét. Az erdő pedig élni kezdett.
A történet másik fele három emberi magatartást különböztet meg: a rontót, aki számára hiába daloltak a madarak és virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák és mesélte legszebb meséit a forrás, nem látott és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott és levágott egy fát. A második gyűjtő ember volt, aki az élő, csodaszép erdőben, fejét lehajtva csupán száraz ágakat keresett. Közönyösen hagyta el a rengeteget. A harmadik ember viszont megállt a tisztás széliben és meglátta a virágokat, a fákat, meghallotta a csermelyt és halkan mondta: – Istenem, milyen szép… És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy, rozsdás lakat.
A 100 éve született Forró Antal is ez utóbbi, a látó emberek közé tartozott. 1924. március 7-én látta meg a napvilágot Kézdimartonoson, és már kora gyermekségétől egészen felnőtt ifjúkoráig életét az erdőn, Bereck és az Ojtozi-szoros közelében töltötte pásztorkodással. Míg a havason a jószágok legelésztek, ha más eszköze nem akadt, egy égetett mogyoróág szenes végével rajzolt meghántott fakérgekre. Életműve igazi értékeit ezekből a gyermekkori felejthetetlen tájélményekből, mint tiszta és örök forrásokból merítette. Művészpályája egybeforrott a kolozsvári Művészeti Intézet indulásával, ahol Miklóssy Gábor, Kádár Tibor és Abodi Nagy Béla növendékeként, 1956-ban szerez diplomát. 1960-tól a Pedagógiai Intézetben tanított, majd annak megszűnésével, 1971-től, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanára volt. Annak ellenére, hogy élete végéig kolozsvári lakos maradt, szülőföldjének ösvényei a két talpában égtek, ezért rendszeresen látogatott haza megújítani és megörökíteni hajdani, gyermekkori emlékeit.
A grafika és a festőművészet között álló pasztell hatásában öntörvényű festészet. Forró Antal bátran villantja fel a múlékony alkony ciklámenjét a fenyvesek örökzöldjei között, vagy oldja fel a hegyvonulatokat az éggel a tengerszín végtelenségében. Expresszíven, saját érzelmeinek tükrében közelíti meg a látványt, mint pillanatnyi élményt az örökkévalóval. Ugyanakkor rajzos rendteremtés is jellemző rá, hiszen aki úgy ismeri az erdőt, mint saját tenyerét, annak a kisujjában van minden apró ága-boga, és így tudja lényegrelátóan összegezni a táj belső jellegét: a beszédes csendet, a tiszta levegőt és az üdítő fényt. Portét készít a tájról: falurészletén, akár egy arcképen, a külső vonásokban rejtőző emberi sorsokat kutatja, és fordítva, a falusi emberekről készített mellképein az egzisztenciális horizontjaik jellegzetességeit véljük felfedezni. „Csak azt adhatom, amit nagyon magaménak tudok” – vallotta. És az erdők meg a tisztások mellett sok figyelmet fordított a paraszti kultúrára. Őszinteségre törekedve nem szépíti a munkában megkérgesedett embert, de mégis, a ráncok mögül sugárzik a belülről fakadó békesség. Ezek a tömör és szűkszavú képmások nem fényűzésre, hanem a fényőrzésre terelik a figyelmünk.
Forró Antal szerint „alkotóművész csak az lehet, aki képes felismerni saját képességeit, megvan az ereje ahhoz, hogy szembeszálljon, ha kell, az előtte álló akadályokkal és makacsul kitartson meggyőződése mellett”. Kijelenthetjük, hogy a Vetró Artúr által jellemzett nemes kezű és tiszta tekintetű festőember mindvégig kitartott a természetben rejlő értékek mellett – nem úgy, mint egy régi és divatja-múlt poéta, hanem aki képes az ismerősre örökkön rácsodálkozni, és aki a meglévőt kutatja és hálálja szüntelen, mint ahogy egy interjúban nyilatkozta: „A művész is felfedezővé kell váljék, az ember és a világ újrafelfedezőjévé.”
Megismételve az elején Vetró Artúr által feltett kérdést, vajon mindig az-e a gyenge, aki nem üt vissza. Remélem, öntudatra ébresztik a nézőt Forró Antal egyszerű, igaz és szép feleletei és magukkal viszik örökzöld pásztorbotját.
Lénárt Tamás
művészettörténész
(Elhangzott a kézdivásárhelyi városnapok alatt a 100 éve született Forró Antal festő, grafikus emlékére szervezett köztéri kiállítás június 27-i megnyitóján.)
