Mintha nem lett volna elég a nyakunkon a koronavírus-járvány, most az egészségügyi rendszer kezdi beadni a kulcsot. És nem azért, mert a lakosság fegyelmezetlensége miatt elszabadult volna a járvány, hanem, mert az évtizedes gyilkos semmittevés és fejetlenség miatt lepusztított egészségügy nem bírja a járvány jelentette terhelést. Alapvetően tehát nem a betegek megsokasodása a probléma - persze közvetett módon ez is kihívás elé állítja az orvosokat -, hanem a rendszer merevsége, a kórházak lepusztultsága, amelyek már nem tudják elbírni a megnövekedett villamosenergia-szükségletet, s a hirtelen megugrott oxigénkészlet tárolása is problémát jelent.
Láttuk éppen a napokban, hogy más országokban is kigyulladtak kórházak, de nem a civilizált nyugaton, hanem tőlünk távol. Mentséget mindig lehet keresni a történtekre, de minek akarjunk ismét fátumszerű jóslatok mögé bújni, szükségszerűnek magyarázni a szükségtelent. Folyik javában a bűnbakkeresés. A politikusok is hangosak. Persze, ők kellene leginkább hallgassanak, hiszen láttuk a karácsonkői kórház esetében is, hogy mennyire kínos volt, hiszen egy szociáldemokrata önkormányzat kötelékébe tartozó kórházról volt szó, ahol futószalagon cserélték a kórházigazgatókat, majd a járvány idején ideiglenesen visszaközpontosított rendszerben, a liberális kormány is kinevezett még vagy három igazgatót - ha valakinek véletlenül nem lett volna elég a jövés-menés -, így egy év alatt nyolcan is igazgatták a kórházat. A csúcs az volt, amikor a liberális kormány minisztere a temetkezési vállalat igazgatóját nevezte ki a kórház élére, csak ő tudja, milyen szakmai szempontok szerint. Vélhetően semmilyenek szerint, hiszen ennyire szakmaiatlan döntést nehéz megindokolni ésszerűen.
Most is megy a politikai kavarás, felelősnek kiáltják ki hol a minisztert, hol a főpolgármesteri hivatalt, hol Adrian Streinu Cercel főorvost, aki 28 évig vezette a Matei Balș kórházat. A felelősség megoszlik, így valamennyi említett szereplő és intézmény magán viseli a felelősség terhét. Van viszont egy rendszerszintű probléma, amely túlhaladja a személyeket, intézményeket. Nem kétséges, hogy rendszerszintű problémáról van szó, mert egyrészt a most nyilvánosságra került egészségügyi minisztériumi jelentés is megerősítette, hogy mennyire elmaradottak kórházaink, mennyire nem tesznek eleget az alapvető követelményeknek sem, de másrészt a betegek maguk is folyton tapasztalják saját bőrükön, hogy milyen nagyok a bajok. Ne csodálkozzunk tehát, hogy kigyúlnak a kórházaink. Eddig csak a szuperbaktériumok tizedelték a betegeket a kórházakban, amelyeknek a hírneve ma már lassan egyenlő az elfekvőkével. Ha valaki kórházba kényszerül, azzal a tudattal fekszik be, hogy lehet, soha többet nem fog onnan élve kijönni.
A felelősök keresése lényegében olyan figyelemelterelő akció, amely nem az igazság kiderítésére irányul, hanem éppen az a célja, hogy elfedje a valóságot. Ezért kínos az, ahogyan a felek próbálják áthárítani egymásra a felelősséget. Nem beszél senki arról, hogy a 2000-es évek elejéig a román politikai elitnek nem volt prioritás az egészségügy. Letudta mindenki azzal, hogy ez olyan nagy elosztó rendszer, amit lehetetlen megreformálni, így jobb nem foglalkozni vele. A szemlélet csak akkor változott, amikor a politikai elitet rádöbbentették a különböző tragédiák – a Giulesti-i szülészet kigyulladása, a Colectiv, stb. -, hogy így tovább nem mehet. Az alapvető probléma maradt, éspedig a kórházi közbeszerzésekben tapasztalható korrupció, színvonaltalanság. Nem könnyít a helyzetünkön az sem, hogy nálunk nem létezik a fejlesztés kultúrája. Megelégszünk a gyatra minőségű toldozgatásokkal-foldozgatásokkal, mert azt könnyebb egy négyéves ciklusban felhasználni „parasztvakításnak”, minthogy bármit is alaposan elvégezzünk. Az egészségügy már régóta a hírszerzés egyik közkedvelt üzletága, hiszen ebből nagyon sok pénzt lehet kiszervezni paraváncégeken keresztül. Ez a korrupciónak az egyik fő oka. Láttuk a hamisított fertőtlenítő szereket forgalmazó hírhedt Hexi Pharma esetét, de sorra vehetnénk egyes magánkórházakat is. Az sem meglepő, hogy az olyan csúcsintézmények, mint a Matei Balș, kellő tapasztalattal nem rendelkező kis cégekkel kötött szerződést közbeszerzéskor.
A legszomorúbb ebben a történetben az, hogy a Matei Balș járványtani kórház elitintézménynek számít, legalábbis annak hazudta az elit. Etalonok azonban már régóta nincsenek hazánkban. Az általános színvonal olyan mélyre süllyedt, hogy már a csúcsintézményeket is lassan felőrölte a korrupció, amely számos formájában tetten érhető: a közbeszerzésektől a fejlesztéseken keresztül, egészen a szakmai humánerőforrás-állomány és a kórházigazgatók kinevezéséig.
Az egészségügyet megfojtja a korrupció, és már nem elég egy vagy két jóindulatú személy kinevezése kulcspozíciókba, hiszen a rendszer villámgyorsan bedarálja őket. Csak akkor villanhat fel a gyógyulás esélye, ha a Romániát vezető látható és láthatatlan elit végre leoldja a rendszerről a korrupció láncait. Lehetőleg még mielőtt teljesen megfojtanák. Egyáltalán nem biztos, hogy ezt mi még megérjük.
