Ilyen ez az őszi eufória, nincs helye Neil Diamondnak és a September morningnak, mint ahogy parkolásra való helye sincs az aréna környékén az erre vetemedő sofőrös bácsinak-néninek. Ha kicsit is belegondolna a helyi rendőrség, most lazán letudhatná a tilosban ücsörgő gépkocsikra kiszabandó büntik éves tervét, hogy aztán üdén grasszálhasson decemberig fel meg alá. De nem gondol bele, inkább abban bízik, nagyobb gubanc nélkül lejár ez a hétvég, és nem kell beavatkozni, törni hátrafele a csuklót, meg az angol nyelvet, ha épp külföldi fesztiválos randalírozna a hatáskörzetben.
Szóval itt (vagyis hát ott, mintegy két kilométernyire e szöveg forrásától) duruzsol – olykor horkan – az ország egyik legnagyobb bulija, a népek megszokásból, kíváncsiságból, és mert épp kedvenc zenéjük is szerepel a menüben, tódulnak a stadion felé. Mert lehet, hogy ez a nyárbúcsúztató, az utolsó nagy dobás, mielőtt… Talán ennek is tudható be a fesztiválokra amúgy is jellemző ajzottság magasabb fokozata, a „végre kitomboljuk magunkat”-érzet.
Hangmérnökök centivel, singgel méregetik a zajszennyezést – persze mindig ott lesz a megengedett limit alatt, ahogyan azt megszokhatták a harsányan vagy szordínóban kritizálók. És igen/nem a fesztivál miatt ugrik majd meg a megye és megyeszékhely különben is élbolyba jegyet váltó fertőzési mutatója. És igen/nem segít túl sokat az eddig kispadozó művészeknek ez a meló, és úgy tűnik, nemigen tud lemondani a Kincses város erről a pluszbevételről.
Helyzetem mindazonáltal aránylag kényelmes: nem az én zeném ez, ami az arénában felharsan, lakásomat többrendbéli ház és tömbház védi a fónikus agressziótól, de ami a legfontosabb, hogy épp egy madárgyűrűzésről érkezve püfölöm a billentyűzetet, friss, természetes hangokkal és csendekkel töltekezve. Így persze könnyű a konstansul tompa zsivajban textust írni a hármasra, vezérnek valót. A poliszban, mely okos, sportcentrum, kulturális góc, tudomány fellegvára… és egyben fesztiválvárosként is hirdeti-kelleti magát.
