Hármas ünnep a mezőségi településen
Vajdakamarás a mezőségi dombok között, Kolozsvártól 33 km-re fekvő, jelentős magyar többségű falu. A trianoni békediktátum előtt hosszú évszázadokig a Bethlen család birtokában volt, amely patrónusként gondoskodott a gyülekezet mindennapi életéről. Megvásárolták a gyülekezetnek a 14. században épült, a reformáció korában unitáriussá lett, de az 1700-as évekre elnéptelenedett templomot, felújították és bővítették azt, klenódiumokat adományoztak, valamint földdel és tűzifával látták el a parókiát. Az I. világháború után a Bethlen család Budapestre menekült, a gyülekezet pedig gyám nélkül maradt. A 20. század viharait azonban – Isten kegyelméből – a helyi református közösségnek sikerült átvészelnie, bizonyságot téve újra és újra szilárd hitéről, illetve élni akarásáról. A november 2-i ünnep ennek a reménnyel teli örökségnek a hűséges ápolását bizonyítja: a Vajdakamarási Református Egyházközség ma is él, hisz, és szolgálni akarja a rábízott közösséget.
A település határai nem a falutáblánál végződnek, hiszen sok kamarási elszármazott és itteni gyökerekkel rendelkező ember él nemcsak Kolozsváron, hanem szerte Erdélyben. Éppen ezért tartotta fontosnak a református gyülekezet, hogy három évvel ezelőtt elindítsa az Elszármazottak találkozóját, amely lehetőséget ad a ma már más településeken élőknek a hazatérésre és a régen megélt közösség ünneplésére. Ma már harmadik éve tehát annak, hogy a reformáció ünnepén a Vajdakamaráson élők és az onnan elszármazottak együtt töltik meg az ősi templom padjait – roskadásig, mint hajdanán –, majd az Úrvacsora után együtt ülnek le az ünnepi asztalhoz a kultúrotthonban, az egykori egyházi iskola rendezvénytermében.
A vasárnapi ünnepélyen Jakab István, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora hirdette az igét, kiemelve, hogy a hálaadás egyben hitvallás is. Ahogy Sámuel próféta a Micpá és Sén között felállított emlékkővel egyszerre beszélt múltról és jövendőről, úgy beszél minden hálaadó ember is Istenbe vetett hitéről – fogalmazott. Ehhez a gondolathoz csatlakozott az ünnepségen felszólaló Kőrösi Dávid Viktor vezető konzul is, aki a gyülekezet szorgalmát megköszönve az anyaország és a magyar kormány testvéri szeretetéről, valamint támogatásáról biztosította az egybegyűlteket. Az ünnepi istentiszteleten a gyülekezet ifjúsága és a Marosvásárhely-Szabadi úti Református Egyházközség egyesített kórusa is szolgált, majd az összegyűlt több mint kétszáz hívő együtt részesült az Úrvacsora sákramentumában.
Idén az ünnepség különös színt kapott, hiszen a gyülekezet sikeresen felújította a nyolcvanas években épült imatermét. A magyar kormány és a Kolozs Megyei Tanács által támogatott felújításhoz hasonló mértékben járultak hozzá a kolozsvári illetőségű, vajdakamarási elszármazottak által működtetett cégek, valamint maga a gyülekezet közössége is. Bárócz Huba vajdakamarási lelkipásztor beszámolója szerint a munkát helyi mesteremberek végezték, sok esetben nemcsak áron alul vállalva azt, hanem szeretetszolgálatként, rááldozva idejüket és erejüket. Ebben különös részt vállalt az egyházközség gondnoka, a helyi nőszövetség, az Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE) tagjai és azok a presbiterek, akik egyedül vagy közmunkában dolgoztak a fűtésrendszer, a külső világítás, az új bútorok és eszközök beszerelésén, az épület kiürítésén és visszapakolásán, valamint az építőanyagok beszerzésében. Nagy segítséget nyújtott a gyülekezetnek a felújítás során a Kolozsvár-Felsővárosi Református Egyházközség és Bartha András marosvásárhelyi bútorgyártó cége is, akik rendkívüli adományaikkal támogatták az ügyet.
Az imaterem teljes felújítása adott lehetőséget a gyülekezetnek arra, hogy az avató ünnepséget a hálaadás mellett az emlékállításnak is szentelje. A bejárati ajtó mellett elhelyezett tábla hirdeti, hogy a gyülekezeti ház immár az egyházközség egykori lelkipásztorának, Makkai Sándor későbbi református püspöknek a nevét viseli. A szépen megújított belső térben pedig a róla készült beltéri szobor tanúskodik arról, hogy Vajdakamarás nem feledkezett meg hajdani igehirdetőjéről – még akkor sem, ha csupán két esztendőig tartott közös munkálkodásuk ideje.
Makkai Sándor 1915 és 1917 között volt vajdakamaráson lelkész. Huszonöt évesen, frissen szerzett doktori diplomával, segédlelkészi és hitoktatói múlttal érkezett a gyülekezetbe feleségével és újszülött fiával, egy olyan válságos időben, amikor a világháború lelki és gazdasági nehézségei már a mezőségi dombok között is éreztették hatásukat. Makkai Sándor ebben a gyülekezetben tapasztalta meg, mit is jelent igazán a lelkipásztor és az általa képviselt egyház szerepe egy közösség életében, és hogy az milyen döntő hatással lehet annak jövőjére.
Tíz évvel később, 1926-ban, amikor elfoglalta püspöki székét Kolozsváron, ebből a tapasztalatból merítve – hiszen a vajdakamarási volt az egyetlen gyülekezet, ahol önálló lelkészként szolgált – fogott bele abba az erőn felüli munkába, amelynek nyomán a kisebbségbe szorult és állami intézményrendszer nélkül maradt erdélyi magyarság védőbástyájává vált a református egyház.
Ennek a sokak által elfeledett, vagy az 1936-os lemondása és Magyarországra távozása által beárnyékolt munkának és áldozatos szolgálatnak szeretett volna emléket állítani egykori gyülekezete a névadással és a róla készült első szobor leleplezésével. Ugyanakkor az ünnepélyes avatás egyben megnyitása is lett annak a Makkai-emlékévnek, amelyet az emlékező gyülekezet a következő esztendőre hirdetett meg, emlékeztetve ezzel másokat is az egyházkerület egykori református püspökére, aki lelkészi szolgálata mellett írói, költői és tudományos munkájával is hozzájárult ahhoz, hogy mi ma, itt Erdélyben, magyarul élhetjük meg hitünket és jelenünket.
A november 2-i ünnep díszvendégei Jakab István generális direktor, Kőrösi Dávid Viktor vezető konzul, Tibád Zoltán, a Bethlen Gábor Alap Zrt. kolozsvári fiókjának igazgatója, Balla Ferenc Kolozs megyei tanácsos és Portik Lóránt, Magyarkályán alpolgármestere voltak. Az ünnepség a régi egyházi iskola rendezvénytermében tartott közös ebéddel zárult, amelyet a kolozsvári Mikó étterem biztosított az ünnepi alkalom résztvevőinek. (B. H.)
