Előbb csak pillogtattunk, hogy lehessen továbbra is rámeredni, aztán egy-két dörzsölgetés, amolyan frissítő jellegű, újabb fokozatként holmi egyénre szabott szemtorna, végül cseppek, borogatás… nemkonvencionális technikák. Legvégül pedig a beletörődéssel társbérlő kétely, hogy nem jó irányba sasoltunk, nincs is fény, csak káprázat, s ha mégis, nem ilyen alagutat akartunk. Bőven van idő ebbe belefáradni, észrevétlenül, mintegy előzékenyen ellazulni, kicsit lelkiismeret-furdaltan, kicsit ugrásra készen, nehogy elmulasszuk…
Talán másodéves lehettem, világirodalomból egy melankolikus pillantású, enyhén életunt – vagy csak a 80-as évek értelmiségijéhez méltó módon fáradt – tanár adott elő; uralta a tárgyat, élveztem az órákat, és mivel a líceumban is volt hasonló tantárgyunk, az átlagnál valamivel élénkebben vettem részt a szemináriumokon. Egyszer azonban beütött a krach: valami kiadós buli lehetett a ludas, tény, hogy az első padban ülő egyetemi hallgató-énem kicsit megtámasztotta az állát, bízván abban, hogy e stratégiai helyzetválasztás kedvez majd az odafigyelésnek; tervemet viszont a kar- és nyakizmok engedékenysége húzta át, kobakom megbicsaklott hirtelen, és a tanár úr épp felém pillantott, midőn félálmomból felriadtam. „Maga 20-asra érdemes, csak egy kicsit lusta” – mondta a vizsgán a prof, és bereccsentette a kilencest az indexbe.
Valahogy így lennénk itt 2021 tavaszán ezzel a fáradtsággal, meglep, amikor épp nem várjuk (de miért is várnánk, hiszen jön ő magától), ilyenkor lopakodnak elő az árnyak, a szélsőségek, a kilengések, ilyenkor lehet Morgensgternre, Asztalosra, a romákra általában halált mondani… Mert mi a halál mostanában, ebbe is bele lehet fáradni: a statisztikákba, a hiány már nem üt akkorát, mint a legelején, és közben is, de módfelett dühítő és frusztráló, ha az elmúláshoz képest apróságnak tetsző korlátozásrészletekről van szó.
Nem rendezkedtünk be – mert jóformán nem is lehetett – még csak középtávra sem erre a lesre, amely hosszabb és idegtépőbb lett, mint annak idején az indiánregények kúszós-kémkedős jelenetei, ezért csak azt lehet kitalálni menet közben, két-három lekoppant kobak után, hogy felváltva őrködünk, vigyázzuk egymást… és a reményt.
