VÁRY-SYLVESTER PÉTER
Hétfő reggel furcsa látvány fogadott Kolozsváron. Járkáltam már szilveszter utáni hajnalban is, a Covid-járvány alatt, kijárási tilalom idején éjjel (engedéllyel!) is a városban, de olyat még sosem tapasztaltam, hogy kilométereken át egy lélekkel se találkozzak az utcán. Szellemvárossá lett az egyébként folyton nyüzsgő kincses város.
Kilenc órára a Történeti Intézethez siettem gyalog. Mint mindig, fél órával korábban indultam – ennyi szükséges, hogy kényelmesen beérjek –, mégis, most tizenöt perc alatt az egyetemen voltam. A Hajnal negyedből az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Szövettani Intézetének épülete előtt szoktam beereszkedni, itt általában pezseg az élet: többnyire külföldi diákok társalognak a lépcsőkön, hallok ilyenkor franciát, németet, de indiai és arab beszédet is – most néma csend volt. Ezután a Majális (Republicii) utca szűk járdáján verekedem át magam a csigatempóban haladó tömeg között, majd a déli várfal felé veszem az irányt, és a macskaköves utakon parkoló autók között szlalomozva érkezem meg az egyetemre. Most nem voltak sem lassan, sem tempósan közlekedő gyalogosok, sem pedig járdát eltorlaszoló gépkocsik.
Négy órát töltöttem az öreg falak között, és amire kora délután kijöttem, látszólag felébredt a város. Színes bőrű biciklis futárok cikáztak, vendégmunkások dolgoztak néhol, kisgyerekes családok élvezték a nyári meleget. Viszont valami továbbra is furcsa volt, de nem jöttem rá egyből, hogy mi. Átsétáltam a Bulgakovba kiváltani a karszalagomat a KMDSZ Diáknapokra, a kávézóban pezsgett az élet: a terasz tele volt vendégekkel, mindenhol magyar hang hallatszott.
Utána bevásárolni indultam, útközben otthoni ismerősökre bukkanva leültem kávézni, a magyar pincér kisvártatva fel is vette a rendelésemet. A bevásárlóközpont tele volt magyarokkal, a szupermarketben is honfitársaim hangját hallottam mindenütt. Egy előadáshoz kellékeket vadásztam: zászlórúdnak alkalmas seprűnyelet sehol sem lelvén egy alkalmazottat kerestem, hogy útbaigazítást kérjek. Hosszas bolyongás után ősz hajú dolgozóra bukkantam, és székelyföldi romántudásommal próbálva elmondani, hogy mire is van szükségem, hamar anyanyelvemen kezdett magyarázni. Csupán ekkor vettem észre a nevét az egyenruhájára tűzött jelvényén: János.
Hazafele menet elkapott a töprengés. Eszembe jutott egy tárca, amelyet az egyetemen is tanítanak, mint a műfaj összes jellemzőjét tartalmazó kiváló írás. Magyari Tivadar cikke két évvel ezelőtt jelent meg a Transindexen Mind eltűntek a románok címen. A képzeletbeli elbeszélésben a szerző egy nap arra ébred, amit a címben is megfogalmaz: Kolozsváron kámforrá válik az összes román. Amint beugrott az írás, megfagyott a vér az ereimben, feltételezem, hogy az arcom is elsápadt. Mi van, ha a fantazmagória valóra vált? Mi van, ha tényleg egyik napról a másikra felszívódott Kluzs lakosságának a kétharmada?
Este az újságírás szakon volt kurzusom. Foghíjasan jártak a buszok, így enyhe késéssel érkeztem meg a Györgyfalvi negyedbe a tanintézményként szolgáló szállodába, ahol professzorom és szaktársaim egy percekkel korábbi történésen mulattak. A folyosón a lámpa leoltva, a terem bezárva, portás pedig sehol – kihalt volt minden, de nekünk órát kellett tartani, így a tanárnő nekivágott felkeresni a hotelőrt. Rövidesen elő is került a delikvens, aki látszólag nem számított aznap látogatókra, tehát kérdőre vonta a vizit okát. Oktatóm elmesélése szerint csupán nagy nehézségek árán sikerült tudtára adnia, hogy nekünk igenis ott és akkor újságírást kell tanítania, miközben a kapus „hivatalos szervektől” származó írásos bizonylatot követelt erről.
Mindenesetre rendkívüli tapasztalat volt holtüres utcákon bolyonganom ott, ahol az ember a folytonos jövés-menéshez van szokva, és jóformán csak az anyanyelvemet használni, holott az mára már kuriózumszámba megy. És ha esetleg velem együtt utolérte volna a kedves olvasót az aggodalom, hát megnyugtatok mindenkit: mégsem tűntek el mind – a portás már lárevederével vett tőlünk búcsút.
