A tavaly év végén megjelent Felhőpárna – Versek léten innen és túl című antológia elmúláshoz és transzcendenshez kötődő verseket gyűjt egybe olyan magyarországi és erdélyi kortárs szerzőktől, mint – mások mellett – Balázs Imre József, Bertóti Johanna, Demény Péter, Egyed Emese, Krusovszky Dénes, Lackfi János, László Noémi, Markó Béla, Visky András vagy Zalán Tibor. A Regős Mátyás által írt Lóri és a kihalt állatok tizenkét éves főhőse mások halálával és saját betegségével, klímaszorongásával, teste változásaival és érzelmeivel igyekszik megbirkózni. Tehát mindkét kötet a megfoghatatlant, a nehezen elmagyarázhatót, a könnyen tabusíthatót helyezi középpontba, kapaszkodót nyújtva a halál, az elmúlás és általában a változás megértésében, feldolgozásában a fiatalabb korosztály számára is.
„Te mit gondoltál gyerekkorodban a halálról?” – tette fel az esemény címadó kérdését a beszélgetés kezdetén Bonczidai Éva a meghívottaknak. Orosz Annabella válaszában úgy fogalmazott, gyermekkorában a halálra elérhetetlen, felnőtteket érintő dologként tekintett, majd először húszévesen „találkozott” közelről a halállal, egy barátja elvesztésekor. Szerinte egészen másképp szembesülünk gyerekként, majd felnőttként a halállal, mert az idő múlásával ennek absztrakt mivolta fokozatosan egyre konkrétabb jelentésbe és tapasztalásba megy át. Ayhan Gökhan a témában Weöres Sándor „nem élni könnyebb” hangzatú gondolatával tud azonosulni. „A halál természetesebb az életemben, mint maga az élet” – fogalmazott, hozzátéve: nagyjából harmincéves korára majdnem minden közeli rokonát elveszítette, tizenhárom éves korában pedig agyvérzés következtében egyfajta saját halálélményben is része volt. Regős Mátyás válaszként elmesélte első emlékét a témában, amikoris hároméves korában a halálról faggatta édesanyját: arra volt kíváncsi, hogy ha egyszer mindenki meghal – ő is, a szülei is, a testvérei is – „akkor majd az apó (nagyapja, szerk. megj.) idejön a kisbuszával és nem talál senkit?”. Később aztán, tizenötéves korában édesapjával egy prágai barokk templomban gyújtottak épp mécsest elhunyt nagyszüleiért, amikor a kőfalak között ülve – ahogy fogalmazott – egyszerre rászakadt, rátelepedett az elmúlás és azóta sem ereszti.
Bonczidai Éva is megosztotta a halál-témában egyik meghatározó élményét, amely azzal kezdődött, hogy elsőéves egyetemistaként betévedt a Kolozsvári Román Színházba és a társulat épp aznap játszotta utoljára a Vlad Mugur által rendezett Hamletet. Az előadás próbafolyamata során Vlad Mugur már utolsó stádiumú rákos beteg volt, az említett színházélményt megelőzően pedig el is hunyt, ez a produkció volt az ő „hattyúdala, búcsúelőadása”, Bonczidai Éva számára pedig a nagy Hamlet-monológ megoldása volt „borzongatóan meghatározó” élmény. Hamlet a színpad elején ült, megérkezett a vándor színtársulat és a monológ helyett Hamlet szót sem szólt, a többiek súgták neki végig a teljes szöveget, de ő nem ismételte utánuk, majd felállt és azt mondta: „én nem tudok a halálról beszélni”, és kiment – mesélte a moderátor.
A beszélgetés asszociációs játékkal folytatódott, ahol a meghívottak érzeteket és fogalmakat társítottak a halálhoz: innen derült ki, hogy számukra a halál néha fekete, máskor piros vagy akár kék, csendes, tengerre néző, absztrakt, dohos földszagú, vérízű, lehet tiszta, steril, kórházszagú vagy épp az ellenkezője.
„A halál éppen azért megrázó és félelmetes, mert semmilyen. Én elmennék az idők végezetéig két méterrel a föld alatt egy dohos lyukban, mert az ember idővel bármit képes megszokni, de a halálban nincs doh és nincs lyuk és nincs föld. Ez a nyomasztó” – tette hozzá a játékban elhangzottakhoz Regős Mátyás. Az író szerint ettől függetlenül, ha szép nem is, jó halál biztosan létezik, mégpedig akkor, amikor a világból való távozásunk rezonál a leélt életünkkel, ha halálunk a sorsunk hasonlata. Orosz Annabella hozzátette: szerinte szép halál, ha az embernek béke és megnyugvás van a szemében az utolsó pillanatokban.
A Felhőpárna antológia kapcsán Ayhan Gökhan elmondta: hálás feladat volt a kötet összeállítása, hiszen a téma kiválasztását követően kedvenc kortárs magyar költőinek verseit nézte át és a halálról, veszteségfeldolgozásról, hitről, elmúlásról szóló alkotásokat gyűjtötte össze. Az antológiához kezdetben a piros árnyalataival megvalósuló illusztrációt terveztek, de – ahogy Orosz Annabella fogalmazott – a kiválasztott versek olvasása közben „ez a szín elmúlt” és felváltotta a könnyen oldódó tintát jelképezve a kék: nyomot hagy, a leírt szavakkal értéket teremt, de ha ráöntjük a vizet, a szavak azonnal eltűnnek, megsemmisülnek, feloldódnak. A kötetben nem a halál nehézségére akarták helyezni a hangsúlyt, hanem egyfajta feloldódást szerettek volna kínálni ehhez a keserű témával való foglalkozáshoz szülő és gyerek között, „mert még mindig nem tudunk jól beszélni a halálról” – emelte ki az illusztrátor.
A folytatásban Regős Mátyás felolvasott a Lóri és a kihalt állatok című kötetéből, majd a beszélgetés a közönség bevonásával halálutániság és Istenkérdések, valamint halál-tapasztalások témában zárult.
(Borítóképen a beszélgetés résztvevői, balról jobbra Bonczidai Éva, Regős Mátyás, Ayhan Gökhan és Orosz Annabella. Fotó: Bach Máté)
