Bevezetésként Kósa András László a román–magyar kulturális átjárás egyik pozitív példájáról, a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválról (TIFF) beszélt, ahol a több tízezres közönség a román és a világ számos pontjáról érkező alkotások mellett a TIFF szervezőinek kezdeményezésére minden évben külön szekcióban ismerkedhet meg a magyar filmekkel. A Liszt Intézet vezetője elmondta: az együttműködés alapjaiban jól működő és követendő példa, de fontos hozzátenni azt a további pozitív tényt is, hogy a Magyar Filmnap elnevezésű szekció vetítései mellett – amelyek rendszerint a fesztivál szerdai napján zajlanak – folyamatosan, egész héten nézhetők magyar filmek, nincsenek egyetlen programpontban elkülönítve, ezáltal teljesértékű résztvevői a TIFF-nek.
A Bukarestben működő magyar kulturális intézet kapcsán Kósa András László elmondta: nagyon nehéz folyamat a közönség megszólítása és megmozgatása, de ha néhány tucatnyi embert sikerül elérni és úgymond megtartani, az már sikerként könyvelhető el. „Ha pedig mindezt teljesen kívülállóként és nem a román kulturális életbe beépülve csinálnánk, annak semmi értelme nem lenne” – tette hozzá, kiemelve: ennek az együttműködésnek a sikerében mindkét beszélgetőtársának, George Volceanovnak és Részegh Botondnak is jelentős szerepe van. „Volceanov úrral nagyon sok olyan projektünk van, ahová rendszerint magával hozza saját közönségét, tanítványait, barátait, lehetőséget kínálva nekik a magyar kultúrával való megismerkedésre, Részegh Botond pedig Bukarestben végzett alkotóként – ha nem is az egyetlen –, de mindenképp a legismertebb erdélyi magyar képzőművész, aki részese a román kulturális szférának is” – fogalmazott.
Kósa András László
A továbbiakban Kósa András László megemlítette három olyan rendezvényüket, amelyekkel mára áttöréseket értek el a román közönség megszólításában is: ilyen a legfrissebb magyar filmtermést román felirattal, valamint a román–magyar koprodukciókat bemutató Bukaresti Magyar Filmhét, a feltörekvő erdélyi és magyar zenészeket támogató Bukaresti Magyar Jazznapok és a Magyar Zene Fesztivál is, ahol magyar műveket is játszó fiatal román zenészek szerepelhetnek, a legjobbak jutalma pedig koncertlehetőség valamelyik európai fővárosban. Az intézetvezető hozzátette: nagyon kevesen tudnak arról, hogy évente körülbelül hét-nyolc olyan film lát napvilágot, amely román–magyar koprodukció. Elmondta, a közeljövőben is legalább négy olyan nagyjátékfilm készül el, amely vagy magyar filmként szerepel román részvétellel, vagy román filmként magyar részvétellel.
A magyar irodalom romániai népszerűsítéséért magyar állami kitüntetésben részesült, mások mellett Rejtő Jenőt is fordító George Volceanov a műfordítás folyamatairól mesélt, arról, milyen kiindulópontok eredményeként válik magyar könyvből román. Van, hogy az adott mű kívülről érkező nemzetközi nyomás hatására lesz egyszerre úgymond fordításra érdemes, máskor pedig a nemzeti kulturális intézmények kezdeményezése, támogatása révén kerül szóba egy könyv fordítása. George Volceanov szerint a legfontosabb folyamat azonban mégis az, amikor romániai és magyarországi költők, írók, műfordítók találkozásának, barátságának eredményeként merül fel egy-egy mű másik nyelvbe való átültetése. „Napjainkban egyébként így születik meg a legtöbb magyar–román fordítás” – tette hozzá, kiemelve mások mellett Mihók Tamás és Dósa András nevét, akik – véleménye szerint – fiatal koruk ellenére napjaink kiemelten fontos és szorgalmas műfordítói.
Székely Blanka meglátása szerint George Volceanov műfordítás iránti érdeklődéséhez köze lehet annak, hogy vegyes, román–magyar családból származik, így akarva-akaratlanul is fontossá vált számára valamiféle hidat, átjárót teremtő szerep vállalása. A különböző nemzetiségű szülők gyermekeinek élete „szkizoid, végig fáj, mindkét részről érkező döfés” és nagyon nehezen lehet megbirkózni a hozzá kapcsolódó érzésekkel, de neki sikerült túlélnie – jegyezte meg tréfásan válaszul George Volceanov.
George Volceanov és Részegh Botond
A folytatásban a moderátor úgy fogalmazott: Részegh Botond „csíki székely legényként fogta magát és elment tanulni a bukaresti képzőművészeti egyetemre”, azóta pedig egy-egy lábbal benne van mindkét, a magyar és a román közösségben is. A képzőművész saját „beépüléséről” mesélve elmondta: mivel egyetemi évei alatt mindennapja az alkotás körül forgott, szabadidejében kerülte a bukaresti képzőművészek társaságát, másfajta perspektívára vágyott, így inkább az íróközeg felé nyitott. Hasonlóképpen történt Budapesten is, ahová 2002-ben ment el, Kányádi Sándornál „landolt” és több más íróval is megismerkedett. Bukarestben korábban azt tapasztalta, hogy legtöbb román kollégája egy mukkot sem tudott a magyarokról. „Nem tudom, hogy az ő hibájuk-e vagy a tanügyi rendszeré, de mindenesetre tragédia” – fogalmazott.
Elmondta, a csíkszeredai Új Kriterion Galériában fele-fele arányban „szólaltatnak meg” magyar és román képzőművészeket, legutóbb például Ion Bârlădeanu, Valeriu Mladin, Bartis Attila vagy Barabási-Albert László munkái töltötték meg a termeket. Arra a kérdésre válaszolva, hogy van-e a székelyföldiek, csíkszeredaiak körében reális érdeklődés a román alkotók iránt, azt válaszolta: látja az eddigi évek hatását, van már a román és a magyar képzőművészek kiállításai iránt egyaránt érdeklődő stabil közönség, de Ion Bârlădeanu tárlatának megnyitóján például közel százötvenen voltak, köztük számos fiatal is, akik bár nem ismerték átfogóan a kiállító munkásságát, mégis „szájtátva” hallgatták. „Igazából nincs jelentősége annak, hogy a képzőművész magyar vagy román. A művészetben a legfontosabb, hogy az illető jó kvalitású legyen és a többi nem számít” – emelte ki.
Részegh Botond szerint azonban létezik egy számottevő különbség a magyar és a román művészek között, ez pedig az „egységben az erő” mondáshoz kapcsolódik. „A román képzőművészek rájöttek arra, hogy egymásnak nem konkurenciái” – fogalmazott, hozzátéve: mindez gyorsan le is mérhető, ha az ember megnézi, „milyen nemzetközi elismerése van a kortárs román képzőművészetnek és ennek mennyire nincs még a nyomában sem a magyar”. Konkrét példaként a vele egykorú Adrian Ghenie festőművészt említette, aki „a világ minden múzeumában megtalálható” és egyik alkotása tavasszal 10,3 millió dollárért kelt el egy hongkongi aukción. Részegh Botond úgy fogalmazott: mivel a kortárs magyar képzőművészeti piacot nem jellemzik hasonló összegek, ebből a szempontból ott van a pont a románoknál, de a hangsúlyt talán nem erre kéne fektetni, hanem arra a tényre, hogy román és magyar közegben egyaránt vannak kiváló alkotók, akik nagyobb elismerést, ismertséget érdemelnek. Hozzátette: ebben a történetben mások mellett nekik, a beszélgetés résztvevőinek is az az elsődleges feladatuk, hogy hidat képezzenek a két oldal között, elősegítve az „átjárást” és a tapasztalatcserét.
A sajtóval való kommunikációjuk helyzetéről Kósa András László elmondta: a közszolgálati médiával nagyon jó az együttműködés, de a kereskedelmi média küszöbét nem igazán tudják átlépni, utóbbira – mondhatni – félresikerült példát is felhozott. Idén harmincéves a bukaresti magyar intézet, ennek alkalmából háromnapos rendezvénysorozatot szerveztek, amelynek része volt a székelyudvarhelyi Dávid Botond fényképész Geofolk nevű, különböző nemzetek népviseleteit felsorakoztató projektjének bemutatása. Amint az intézményvezető elmesélte, az Antena 1 kereskedelmi televízió is forgatott az eseményen, de háromperces riportjukban egyszer sem hangzott el, hogy a magyar intézetben zajlott volna a kiállítás megnyitó, a nézők csak annyit tudhattak meg az anyagból, hogy különböző országokban élő népek, nemzetek, etnikumok népviseleteit fotózza egy román ember – fogalmazott Kósa András László. „Ilyenkor szokott előjönni, hogy ha valaki Oscar- vagy Nobel-díjat nyer, esetleg várományos lesz, akkor ő rögtön román, ha viszont kiderül, hogy tett valami nem túl pozitív dolgot, azonnal romániai magyarrá alakul. Ezt a gátat, falat nem nagyon tudjuk áttörni” – tette hozzá.
Zárásként Részegh Botond és George Volceanov mellett Kósa András László kiemelte Tudor Giurgiu filmrendezőt és Szathmári-Pap Károly fotó- és festőművészt is a román–magyar kulturális szférák közötti átjárás fontos személyiségeiként. Az intézetvezető szerint a zeneművészetben hasonló szerepet töltött be Bács Lajos zeneszerző, aki negyven éven át vezette a Román Rádió Zenekarát.
Az anekdotázó, hol komorabb, hol derűsebb beszélgetés konklúziójaként mindenképp levonható, hogy kulturális együttműködés szempontjából akadnak pozitív és követendő példák az országban, de román és magyar részről is van még mit tanulni, néha pedig nem ártana átpillantani egymáshoz példáért, segítségért vagy partnerért az ötleteinkhez.
(Borítóképen a beszélgetés résztvevői, balról jobbra Kósa András László, George Volceanov, Részegh Botond és Székely Blanka. Fotók: Tusványos/Fehér Csongor)
