Bonczidai Éva a beszélgetés kezdetén kiemelte: a kötet verseit csak kis adagokban szabad fogyasztani, hiszen korántsem könnyed, légies olvasmányról van szó. Ezt a megállapítást a szerző rögtön alátámasztotta Az utolsó utáni napok című versének felolvasásával: „Gyászbeszédeket akarok hallani. Ott legalább nyerhetek. (…) Nehéz modor váljék könnyeddé, sírjon, aki sohasem tette.”
A kérdező úgy fogalmazott, Csornyij Dávid verseiben be tud vetni mindent, ami „a demotiváció mélypontja és sűrűje”, nála negatívabb embert talán nem is ismer. A kijelentésre reagálva a szerző elmondta: nem is igazán emlékszik olyan időszakra az életéből, amikor optimista és előretekintő lett volna. „Rosszul indultam” – fogalmazott, majd elmesélte: csonka családból származik és abban a korszakban született – 1991-ben Beregszászon –, amikor már elkezdett lezajlani a rendszerváltás. „Kárpátaljáról tudni kell, hogy a Magyar Királyság, a monarchia, Csehszlovákia, a Szovjetunió és a független Ukrajna kötelékében is mindig a legszegényebb megye volt. (…) 1991-től 1996-ig Ukrajnában a kupon nevű pénznem volt érvényben, amely a pengő után az egyik leginflálódottabb pénznem volt: gyakorlatilag milliomosok voltunk, de több millióba került egy kenyér” – mesélte, kiemelve: ezekből – és további egyéb tényezőkből – adódóan nem voltak tagjai még az alsó középosztálynak sem, ez pedig meghatározó élettapasztalat volt számára.
A közeg kapcsán, amelyben felnőtt, Csornyij Dávid elmondta: nagyjából 14-15 családnak otthont adó lakóházban nevelkedett, az orosz és ukrán gyerekek között pedig ő volt egyedül magyar. Nem hagytak nyomot és nem voltak számára meghatározóak ezek az évek, közönyösség és semlegesség jellemezte a családok együttélését. A nemzettudat fogalmát még nem ismerve egyedüli magyarként nem látta magát másnak az ottani gyerekeknél, de a többi családdal ellentétben az ő életéből hiányzott egy fontos szereplő: az apa. „Aztán nyilván ezt is megírtam” – tette hozzá. Bonczidai Éva a kötetben felmerülő témák kapcsán úgy fogalmazott: Csornyij Dávid „demotiváló debütkötete” azt mutatja meg, „mennyire mindegy minden és közben mégis milyen jól bele lehet dögleni mindenbe”.
A folytatásban a meghívott elmesélte: a történelem és az irodalom iránti érdeklődését is elsősorban tanárainak köszönheti, de motiválta az is, hogy általa sosem ismert, mások által viszont nagy tiszteletnek örvendő nagyapja is tanított, oroszt és történelmet. Csornyij Dávid ötéves kora óta olvas, nyolcévesen pedig már verseket írt, majd tizenöt éves korában barátkozott össze Lőrincz P. Gabriella költővel, aki keményen bírálta verseit, ezzel motiválva a fejlődésre és a folytatásra. Később az Előretolt Helyőrség Íróakadémia játszott meghatározó szerepet az életében, ahol a pályakezdőket gyakorlott szerzők segítik, igazgatják pátyolgatás és hitegetés nélkül, mentorai között pedig Lőrincz P. Gabriella mellett megemlítette Farkas Wellmann Endre és Sántha Attila nevét is. Csornyij Dávid elmondta: jelenleg az írás mellett az Irodalmi Jelen folyóiratnál dolgozik videószerkesztőként, korábban pedig gyermekotthont vezetett, de – ahogy fogalmazott – a rendszer megannyi gyermekvédelmishez hasonlóan őt is bedarálta. Kiemelte: új kötetében ez utóbbi időszak lenyomata még nem jelenik meg, de nem tartja kizártnak, hogy egyszer majd versekbe foglalja gyermekotthonos tapasztalatait is.
Zárásként a szerző felolvasta A férfiak is sírnak, a Nosztalgia és A jelzőlámpák diktatúrája című verseit. Zárásként álljon itt egy részlet A férfiak is sírnak című versből: „És én este elbőgtem magam, mert rájöttem, hogy a férfiak is sírhatnak, csak az nem, akinek fejfája van.”
(Borítóképen Bonczidai Éva és Csornyij Dávid. Fotó: Bec Norbert/Tusványos)
