Vesszőfonás és növényi festés a természetesség jegyében
Az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány szervezésében múlt csütörtökön nyílt meg az Erdélyi Néprajzi Múzeum (Unió/Memorandumului utca 21. szám) udvarról nyíló Cellarium-pincegalériájában az Árnyalatok című kiállítás, amely február 12-ig tekinthető meg a múzeum programja szerint – hétfő és kedd kivételével naponta 10 és 18 óra között. Ahogy a szervezők fogalmaztak, a kiállítók – Kozma Ilona kosárfonó, népi iparművész és Páll Etelka növényi festő, szövő – huszonéves múlttal rendelkeznek szakmájukban, jelen kiállításban hosszas kísérletezés és alapos munka harmonikus ötvözetével a természetben rejlő lehetőségekre és szépségre világítanak rá, megismertetve az érdeklődőt a kosárfonás és a növényi festés árnyalataival.
A kiállítás megnyitójának hangulatát a Kallós Zoltán Népzeneiskola tanárai és diákjai alapozták meg. A folytatásban Tötszegi Tekla néprajzkutató, az Erdélyi Néprajzi Múzeum aligazgatója elmondta: a kiállítás a magyarországi Iharos Népművészeti Egyesület által évente megszervezett Régi Ritka Mesterségek Találkozójának köszönheti létrejöttét, ugyanis a tárlat ilyen formában tavaly tavasszal került először közönség elé, ízelítőt adva a vesszőfonás, valamint a növényi festés és szövés árnyalataiból, gyakorlott kézművesek munkáin keresztül. Tötszegi Tekla hozzátette: valóban két nagyon régi, archaikus mesterségről van szó, amelyekről a néprajzi szakirodalmakban is kevés szó esik. A magyar szakirodalomban Györffy István néprajzkutató volt az, akinek 1921-ben elsőként jelent meg tanulmánya a növényi festésről. A későbbiekben főleg olyanok érintették a kérdést, akik szövéssel is foglalkoztak: Szentimrei Judit kolozsvári iparművész, néprajzkutató például 1958-ban megjelent Székely festékesek című tanulmánya kapcsán foglalkozott a témával – tudtuk meg a múzeum aligazgatójától.
Hangulatfelelősök: a Kallós Zoltán Népzeneiskola tanárai és diákjai
Tötszegi Tekla (balra) és Páll Etelka, a tárlat házigazdái
„Tőlünk nyugatabbra a növényi festés már meglehetősen régen feledésbe merült, nálunk, Erdélyben viszont még a huszadik század második felében is voltak olyan közösségek, ahol ismerték ezeket a technikákat” – fogalmazott Tötszegi Tekla, kiemelve: 1973–1974-ben Miklósi Vilmos 47 székelyföldi faluban végzett felmérése alapján 68 olyan növényt azonosított, amelyet valamikor színezésre használtak. „Annak ellenére, hogy ezekben az években még rögzítettek növényi festésre vonatkozó tudást, azt látjuk, hogy mindez nagyon töredezetten létező tudás volt már akkor is. Tehát mindazok, akik a későbbiekben meg szerették volna tanulni, vagy szerették volna gyakorolni a növényi festést, saját maguknak kellett kísérletezniük, próbálgatniuk, felfedezniük a technikában rejlő lehetőségeket rengeteg időt, energiát, türelmet fordítva a folyamatra. Tulajdonképpen ez kreatív munka, így nem létezhet az alkotói kíváncsiság nélkül” – világított rá a múzeum aligazgatója. Kiemelte, maga a technika tehát valóban archaikus, de a most kiállító alkotók is megtalálták az útját annak, hogyan lehet ezt a mesterséget átmenteni a mába: új tárgyakról, új és saját kreációkról van szó, a természet színeinek felfedezéséről, a természet adta lehetőségek kiaknázásáról.
Boldog élet, szép munka, gyönyörű színekkel
Az eseményen jelen volt a növényekkel festett fonalak, gyapjúpamacsok alkotója, illetve az ezekből megálmodott és megszőtt szőnyegek, párnák készítője, Páll Etelka is. A gyergyószentmiklósi alkotó elmondta: több mint húsz éve foglalkozik növényi festéssel, a szövés ehhez képest valamivel később jött az életébe, – mint fogalmazott – „amikor már volt, amit megszőni”. Elmondta: régebbről készült egyébként a szövés technikájának elsajátítására, de a kettő időközben valahogy felcserélődött. „A festés kezdetben a Tötszegi Tekla által is felsorolt kutatók segítségével zajlott, akik lejegyezték, mit mivel lehet festeni. Én már nem találkoztam olyan emberrel – pedig kerestem rendesen –, aki segíteni tudott volna nekem a növényi festésben” – fogalmazott Páll Etelka, hozzátéve: az első években próbált a meglévő tanulmányokból kiindulni, emellett pedig folyamatosan kapott hasznosnak bizonyuló információkat a környezetétől arra vonatkozóan, hogy milyen étel, növény, zöldség hagyott maradandó foltot a ruhákon, terítőkön. „Mindent mondtak, én pedig mindent kipróbáltam. A sok-sok kísérletezés után kiderült: minden növény fest valamit, a kérdés csak az, hogy érdemes-e festeni, mennyire tartós” – fogalmazott az alkotó, kiemelve: elsősorban mindig a legtartósabb természetes festékanyagok, színek felkutatására és felhasználására törekedett – ha le volt jegyezve korábban az illető növény, ha nem.
A növényekkel festett fonalak, gyapjúpamacsok, illetve az ezekből megálmodott és megszőtt szőnyegek, párnák alkotója: Páll Etelka
Páll Etelka elmondta: az első tíz évben a Kárpát-medencén belül fellelhető festőnövényekkel dolgozott – ebben az időszakban a gyapjú természetes színe mellett a sárga, a barna és a zöld különböző árnyalatai jellemezték munkáit. Később egy megrendelés miatt kezdett el új, vidámabb színekkel kísérletezni – ahogy fogalmazott – „keserves kínok között”. Elmondta, úgy érezte erőltetve volt, nem ért még oda mesterségében, hogy magától fesse ezeket a színeket, de miután kiheverte az elégedetlen megrendelő okozta traumát – aki ipari festékkel ráfesttetett Páll Etelka fonalaira – már látta a hasznát is ennek a történésnek, azóta ugyanis a piros, a lila és a narancs árnyalataival is rendszeresen és szívesen dolgozik. „Utólag úgy érzem, ez is jót tett, hiszen így, amikor a színárnyalatok után Ilikével (Kozma Ilona) is találkoztam, már bátrabban álmodhattunk egy ilyen kiállításról” – tette hozzá az alkotó, aki ma már a környezetünkben élő és termeszthető növények mellett messziről rendelt alapanyagokból is dolgozik. Azt, hogy egy-egy növény mi mindenre képes, a dió tudja a legjobban megmutatni, hiszen héjából számos árnyalatot lehet kinyerni – mesélte. „Bárki, bármikor nekifog, ne célirányosan fessen, hanem fogadja el azt, amit a természet ad. Nem úgy festünk a növényi festés technikájával, ahogy mi akarunk, hanem azt fogadjuk el, amit kapunk” – fogalmazott Páll Etelka, aki szerint saját példáján keresztül a természet tiszteletének eredménye „boldog élet és szép munka, gyönyörű színekkel”.
Fonóhangulat, orsópergetés
A kiállításmegnyitó zárásaként Jánó Kinga, a Kallós Zoltán Népzeneiskola diákja énekelt népdalokat, majd az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány által rendszeresen szervezett Kacagókaláka következett, amelynek részeként ezúttal Páll Etelka általa festett fonalak segítségével mutatta be az érdeklődőknek, hogyan is pergették az orsót a régi fonókban.
Fonóhangulat, szorgos kezek, pergő orsók
A növényi festésű gyapjú fonása közben a résztvevők történeteket meséltek – Kacagókalákához híven vidám hangulatban –, valamint megosztották egymással trükkjeiket, meglátásaikat arra vonatkozóan, milyen módszerrel perdül legjobban az orsó, mennyire kell nyálazni a gyapjút, illetve milyen technikával lehet szép, egyenletes fonalat kapni a folyamat végén.
Festegetni mindent, szép színesre
Miután a régi fonók hangulatát idéző műhelyfoglalkozáson már mindenki ráérzett az orsópergetés ízére, néhány kérdés erejéig elvonulhattunk Páll Etelkával, hogy meséljen arról, hogyan is jött az életébe a növényi festés és a szövés mestersége, a természetes anyagokkal való állandó kísérletezés.
„Gyermekkori betegség. Az én korosztályom életében még valamilyen szinten jelen volt a szövés, a legegyszerűbb szövések a mindennapok részét képezték. Ez pedig érdekelt, kíváncsi voltam és próbáltam is szőni, de ezzel párhuzamosan zajlott valami más, amiről én akkor még nem tudtam, hogy később hová fajul. Tulajdonképpen erdőt-mezőt járva mindig összeszedtem a virágokat, különféle növényeket – ami szép volt, mindent hazavittem. Hatalmas csokrokat, kévéket kötöttem, később pedig jelentkezett a következő lépés, a következő tünet: a borzasztó nagy kíváncsiság, hogy hogyan lehetne a begyűjtött növényekkel festeni” – mesélte Páll Etelka, aki a növényi festés révén gyakorlatilag a természet színeinek megőrzésére, alkotásaiban való elraktározására törekszik. „A kíváncsiság mellé pedig aztán megjött az elszántság is, ami erősebb volt mindennél. Sokáig mondogattam is aztán, hogy amíg én élek és mozogni tudok, addig nem szeretnék mást csinálni. Csak ezt szeretném mindig: festegetni mindent, szép színesre” – tette hozzá.
A Kárpát-medencén belül fellelhető festőnövények által eredményezett sárga, barna és zöld fonalak árnyalatai
Azzal kapcsolatban, hogy milyen jövőt lát az általa művelt mesterségeknek, úgy fogalmazott: nem valószínű, hogy például az elkövetkező években, évtizedekben a növényi festés széles tömegeket fog lefoglalni, de ez régen sem volt így. „Annakidején is megvoltak az egyes falvakban azok, akik jobban, ügyesebben festettek, szőttek, a közösség többi tagja pedig hozzájuk vitte a megmunkálni valót. Alapszinten mindenki értett mindenhez, de voltak, akik ügyesebben, jártasabban mozogtak bizonyos területeken, vagy egyszerűen csak több időt szántak az adott mesterség elsajátítására, betanulására” – részletezte a gyergyószentmiklósi alkotó, aki hétvégenként a szövést és a növényi festést is rendszeresen oktatja az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány, illetve egyéb egyesületek által szervezett kurzusokon.
Hobbiból életre szóló szerelem
Bár a Magyarországon élő Kozma Ilona kosárfonó, népi iparművész a kolozsvári kiállítás megnyitóján nem tudott jelen lenni, a tárlat részeként olvasható róla rövid bemutatkozó, amelyből kiderül: azon szerencsések közé tartozik, akik nem szorultak pusztán a szakirodalmakra, hanem tanulhattak még autentikus mestertől. „26 évvel ezelőtt találkoztam mesteremmel, Felhősi Feri bácsival, aki megtanította nekem a kosárfonás csínját-bínját. Ő akkor 91 éves volt és kilenc éven keresztül, egészen 100 esztendős koráig fonogattunk együtt. Ami részemről először csak hobbinak indult, abból életre szóló szerelem lett” – fogalmaz Kozma Ilona.
A vesszők fajtáin belül is rengeteg színárnyalat létezik a növény életszakaszaitól függően
Az alkotó kiemeli: sok év telt el, mire megtalálta saját stílusát és a fűzfavesszőn kívül elkezdett más anyagokkal is kísérletezni a különféle kosarak, tálak, tárolók és madáretetők készítésében. „Eddig körülbelül 60 fajta vesszővel fontam már, ez egyben több mint 60 féle színt is jelent, hiszen még fajtán belül is rengeteg színárnyalat van. Közvetlenül a Duna partján lakunk, a színes vesszőket itt a környéken gyűjtögetjük ősztől tavaszig. Ezeket a kirándulásokat és a vesszők felkutatását épp annyira élvezem, mint a kosárfonást” – írja, kiemelve: lenyűgözik a vesszők különféle „életszakaszai” – a levélbontás, a virágzás, az őszi levélszínek és maga az érett vessző. „És ebből végül szép kosár lesz. Hát ez maga a csoda!” – fogalmaz Kozma Ilona.
Borítókép: a tárlat formák és színek szemkápráztató kavalkádja. A fotók a szerző felvételei. A kiállításon és az azt követő fonóműhely során készült fotóriportunk ide kattintva tekinthető meg.
