Emil Simon (1936–2014) negyven éven keresztül állt állandó karmesterként filharmonikusaink élén, hogy precízen megbízható, mindig a művészi tökéletességre törekvő dirigálásával a hangversenyeket élménnyé avassa országon belül és számtalanszor a külföldi turnék alkalmával is. Nyugdíjba vonulása után viszont ritkán láttuk a karmesteri pódiumon, pedig a közönség szerette, mindig ünnepelte. Arra azonban emlékszem, amikor 2006 szeptemberében a 40. Zenei Ősz nyitóhangversenyén Emil Simon karmester a 70. születésnapját ünnepelte. Szóbeli jókívánság akkor sem hangzott el, de a színes virágkosár és az ünnep zenéje a szavak helyett is köszöntötte a Mestert. Azon az estén, a színvonalas műsort Emil Simon vezényelte úgy, ahogyan hosszú művészi karrierje alatt annyiszor: professzionalizmussal, a mű iránti tisztelettel, a zene szeretetével és a közönséggel szemben érzett felelősségtudattal. 2014-ben bekövetkezett halála után, az 50. Zenei Ősz egyik műsorfüzetében, néhány híres zenész emléksorait olvashattuk Emil Simon művészi múltjáról. A szeretettel és tisztelettel megírt méltató sorokból egy szigorú-kedves, jóindulatú és segítőkész, barátságos és jó humorú, a műveket alaposan ismerő, igényes művész, az előadásban megalkuvást nem ismerő, kiváló szakember miniportréja rajzolódott ki. Így őrzöm emlékeimben én is, aki már kisdiákként hallgathattam az általa vezényelt koncerteket.
Emil Simon karmester emlékének ajánlották a péntek esti koncertet
Az emlékhangversenyen Mozart Jupiterje csodálatos „előjátékként” előzte meg a nagy érdeklődéssel várt Berlioz Harold Itáliában című szimfóniát. A műsort Gabriel Bebeşelea vezényelte, a partitúra biztos ismeretében, végig „kézben tartva” a zenekart.
Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) szimfonikus költészetének utolsó alkotása a 41. C-dúr szimfónia (KV.551), közismert nevén Jupiter- szimfónia, amelyben a drámai erő és a felemelően szép lírai kontraszt versenyez egymással. Életigenlése a tipikusan mozarti játékosságban hangsúlyozódik. A tömör vonószenekari alapra épített mesterien szőtt fúvós szólók, a vonósok és fúvósok közötti lírikus párbeszédek az operaszerző Mozart gyönyörű melodikáját csillogtatják, miközben az egész első tételt az elegancia, kecsesség, könnyedség és a dinamikai árnyalatok gazdag skálája hatja át. Áriaszerű, csodálatos lassú tételében a fájdalmas-drámai vonulat a hangadó, akár egy könyörgés, egy megválaszolatlan és megválaszolásra váró kérdések nyugalmával elrebegett ima. A habkönnyű Menuetto táncos lejtése mélyén, a friss lendület ellenére szomorúság lappang, amelybe Haáz Bence és Adrian Cioban oboakettősének játékossága egy csöppnyi plusz vidámságot lopott. A „mozarti névjegynek” is nevezett gregorián eredetű négyhangú témával induló finálé, Mozart ellenpontozó technikájának egyik gyöngyszeme. Egyfajta komoly játék, szonátaformába ágyazott kánon és hármasfúga mesteri ötvözete, amelynek nagy iramú száguldását optimizmus ragyogja át. Nem csoda, hogy Mozart Jupiterjét a közönség üdvrivalgással fogadta.
Hector Berlioz (1803–1869) Harold Itáliában című programszimfóniájának alapötlete Byron Childe Harold zarándoklása című költeményéből származik, ugyanis Harold alakjában Berlioz önmagára ismert. Valójában a négytételes szimfónia főhőse maga Berlioz, aki a Római-díj nyerteseként, évekig tartózkodott Itáliában, és az ottani élmények tükrében, saját benyomásait, eszméit, szenvedélyes érzelmeit transzponálta a zene nyelvére. Ha a Fantasztikus szimfóniában az imádott nő alakja az idée fixe-nek nevezett vezérmotívummal vonul végig az egész művön, a Harold Itáliában főhősét koncertáló jellegű brácsaszólam jellemzi. Előadója ezen az estén Răzvan Popovici európai hírnevű bukaresti brácsaművész, aki Harold lelkivilágának szenvedélyes változásait meleg tónussal, kellő érzékenységgel és szenvedéllyel, a dinamikai paletta sokszínűségével tolmácsolta. Az első tétel – Harold a hegyek között – bevezető részének alaphangulatát az egyedüllét és szomorúság jellemzi, majd, amikor Harold a hegyilakók kiegyensúlyozott lelkivilágával találkozik, a brácsaszóló és a gyöngéden kísérő hárfa – Szabó Kati Kinga – bizakodást és derűt sugároz. Az Esti zsolozsmát éneklő búcsújárók tételben, Harold csatlakozik a búcsújárókhoz, a brácsaszóló pedig áhítattal követi a csendben, nyugodtan menetelő zenekari szövetet. Finom humorú miniatűr az Egy abruzzói legény szerenádja kedvesének ablaka alatt, amelyben a vonós pizzicatók gitárt imitálnak, a szerelmes legény, mármint a brácsa, elkezdi énekbe foglalt, szívből jövő szerelmi vallomását. A tétel játékos csillogásában nagy szerepet játszott Haáz Bence angolkürt- és Adrian Cioban oboaszólója. A zsiványok tivornyája rokonságot mutat a Boszorkányszombattal. Haroldot a zsiványok megölik. A fináléban az emlékező-mesélő, és a brácsaszóló képviseletében a Harold utolsó leheletét szuggeráló fájdalmas-elhalkuló karakterek ütköznek a zsiványok zajos, duhajkodó, eszeveszett tivornyájának tomboló erejével.
Hector Berlioz Harold Itáliában című művének „főszereplője" Răzvan Popovici bukaresti brácsaművész volt (Fotó: Filharmónia/Cristina Rădulescu)
Érdekes műsor, sikeres este volt. Míg Mozart Jupiterének mennyei szépségei az egykoron Emil Simon által a zene szeretetével és a közönséggel szemben érzett felelősségtudattal vezényelt hangversenyek emlékét idézte, úgy érzem, Berlioz kiábrándult, feszültségektől izzó, néha mégis álmodozó, nyughatatlan, hőbörgően szenvedélyes érzelmeinek egy-egy pillanata a ma emberének is tükröt állíthatott.
(Borítókép: Koncert előtt. Fotó: Filharmónia/Cristina Rădulescu)
