A kezemet fogtad, az óvodába sétáltunk épp. Valamilyen műsor volt aznap.
Meséltem tovább, hogy nem nőnek velünk. Hogy nem vihetjük magunkkal. Mi továbbmegyünk, de ők maradnak. És nekem folyton sírhatnékom támad ettől. Hogy hátrahagyjuk őket.
Te arról meséltél, hogy ennek így kell történnie. A kicsi szék és a kicsi asztal boldog, hiszen a kisgyerekek rajtuk ülnek, tanulnak rajzolni, festeni. Mindig mások ügyességében vesznek részt.
Azt is mondtad, hogy ne szomorkodjak emiatt.
Beértünk az óvodába, valami egyeztetés volt, mondtad, visszajössz a műsorra.
Próbáltunk egész délelőtt. Mondtuk a verseket, s én próbáltam nem sírni.
Aztán jönni kezdtek a szülők, sokan. A színpadról kerestelek. A versembe belesültem. Végig súgott az óvó néni, s akkor megpillantottalak. Biztattál, tekinteted azt mondta, hogy nagyon ügyes vagyok. Tudtam, hogy ez nem igaz. Csak mondani akartam, hogy menjünk haza. Mert én mégiscsak sajnálom a székemet és az asztalomat, amin nagyfenekű néni terpeszkedik épp.
Aztán meg csak kerestelek. A képeslappal a kezemben. És egyből sírtam. Mert mindenkit ölelgettek a szülei. Én meg ott voltam tiszta egyedül.
Végül Samu édesanyja, kezében a fényképezőgéppel, fogta meg a kezem. Leguggolt hozzám, s elmondta, hogy el kellett menjél. Hosszabb volt a műsor, vissza kellett menjél dolgozni, de délután jön a nővérem utánam, ne féljek egy cseppet se.
De én haza akartam menni. Azon a délutánon végül aludtam a napköziben. Piros pontot is kaptam érte, annyira ritkaságszámba ment a mély alvásom. Négy év alatt három ilyen pontot gyűjtöttem.
Délután, induláskor visszapillantottam a kicsi székemre és a kicsi asztalomra.
– Ne haragudjatok!
Csak halkan mondtam. De hallhatóan. És soha nem olvastam a gyerekeknek ezt a verset.
***
Kiss Jenő: Óvodában
Óvodában
nagy szobában
kicsi asztal,
kicsi szék.
Óvodában
fiúk-lányok –
Ők is mind-mind
kicsikék.
Évek jönnek,
nagyra nőnek
fiúk-lányok
kicsikék,
de sosem nő
már nagyobbra
kicsi asztal,
kicsi szék.
