Beszélgetésünk alkalmával mindenekelőtt arra voltam kíváncsi, milyen lehetőségek – vagy inkább akadályok – fogadják azokat, akik valamiféle nagy fába vágják a fejszéjüket vállalkozóbarátnak remélt Kolozsvárunkon. A különben közgazdász végzettségű énekestől, akinek van már tapasztalata kisebb-nagyobb rendezvények szervezésében, diplomatikus választ kaptam kérdéseimre. Inkább arról beszélt, hogy a kolozsvári előadás mekkora élményt jelentett számára.
– Ha nem álmodom meg és nem tartok ki a célom mellett, nem lett volna alkalmam közel hétezer ember előtt fellépni. Ez pedig akkora ajándék, olyan csodálatos élmény, amit nem lehet elfelejteni. Remélem, hogy a többi fellépő – Vigh Ibolya és Buta Árpád – és persze a közönség is ugyanígy élte meg az együtt töltött órákat. Sok jó visszajelzés érkezett, megérte belevágni. Hiszem és vallom, hogy az embernek kell hogy legyenek céljai. Álmai. Kicsik, nagyok – bármekkorák. Hatalmas energiákat szabadítanak fel! Álmok, célok nélkül csak leépül az ember. Lehet, hogy menet közben akadályokba ütközik, vihart kavar, elesik, többször is, de valahogy úgy érzem, tartozunk magunknak annyival, hogy végigcsináljuk, amit igazán szeretnénk. Ami igazán boldoggá tesz – tette hozzá meggyőződéssel, mosolyogva.
A visszajelzésekről faggatva mondta el azt is, hogy az előadás végén, a nyikorgó lépcsők tövében egyszer csak megállította egy hölgy.
– Másodpercek alatt zajlott le a jelenet. A nő az arcomat a tenyerébe vette, és kedvesen megköszönte a meghívót, és persze az élményt. Egészen különös, olyan „lélekbe hatoló” volt az érintése – akkor döbbentem rá, hogy látássérült. Az az érintés mai napig velem van, azt hiszem, végig fog kísérni az életemen. Most erre mit lehet mondani? Ha csak ezért az egy emberért volt az egész, már akkor is megérte! – tette hozzá Maneszes Márton, én pedig ezek után már valahogy nem tartottam fontosnak a rendezvényszervezés kevésbé felemelő oldalát is megismerni.
