A nacionalizmus „visszatérése”…

A nacionalizmus „visszatérése”…
A vírus-válság az európai (es nem csak az európai) társadalmak számos fogyatékosságát hozta felszínre. Számunkra, európaiak számára a legfájdalmasabb a nacionalizmus. Erről azonban alig esik szó, pedig az olasz nyilvánosságot, akárcsak a görögöt vagy máltait a szó szoros értelmében elöntötte a németek iránti ellenszenv. Az olasz „nyomorúságot” tétlenül szemlélő német nyilvánosság, sőt Conte olasz miniszterelnök Angela Merkelnek címzett szinte már könyörgő levelére Németország és Franciaország egy 500 milliárd eurós hitel ötletével reagált. Erről nem csak Matteo Salvini, de Conte is úgy vélekedett, hogy az „az olasz munkahelyeket és megtakarításokat veszélyezteti”.

Elisabeta Casellati, az olasz szenátus elnöke, az olasz államhatalomnak – az államelnök után –második közjogi méltósága (politikai hovatartozása szerint a Berlusconi-féle Forza Italia politikusa) egyperces videójában az olasz-német történelemre utalva Helmut Kohl volt német kancellárt idézve azt állította: „Annak a nemzetnek, mely elveszíti történelmi emlékezetét, nem lehet jövője.” És hozzáfűzte: ”Figyelem! Miközben Berlin önmagával vitatkozik, Európa lángokban áll.”

De hasonlóan vélekedett a Fratelli d'Italia szintén jobboldali elnöknője, Georgia Meloni is: „Franciaország és Németország arra használja az Európai Uniót, hogy nemzeti érdekeit más tagállamok, különösképpen Olaszország hátrányára érvényesítse. A válság napjainak tényei ezt az állítást ismételten igazolták.”

Salvini még élesebben fogalmaz: „Ha más államok polgárainak kedvük van ahhoz, hogy Németország alattvalóiként éljék az életüket, ám tegyék. Mi az olasz nép szuverenitását minden eszközzel megvédelmezzük.”

A német sajtó mindezt úgy értelmezi, hogy az olasz populista jobboldal valóban minden eszközt bevet, hogy a választók bizalmát (melyet egyébként az Olaszországban államcsínyként emlegetett kormányváltás dacára el sem veszített soha) visszaszerezze.

A La Repubblica friss felmérése szerint nem csak a jobboldali pártok hívei nem bíznak meg Németországban, de a kormányzó Öt Csillag Mozgalom szavazóinak 77 százaléka  sem, és ami még meghökkentőbb, még az „Európa-párti” szociáldemokraták (a másik kormánypárt) szavazóinak is csak alig több mint a fele hisz a németek jóindulatában. Országos szinten az olaszok 25 százaléka tartja Németországot Olaszország barátjának. Ez az arány tavaly januárban még 42 százalék volt. A lakosság nagyobbik része Kínába, Amerikába és (horribile dictu) Oroszországba veti bizalmát. A „Prima gli italiani” jegyében a többség az EU-t Berlin meghosszabbított karjának tekinti. Így aztán manapság már Kína a legjobb barát és Németország a főellenség.

A németellenes érzelmek már-már a nemzeti gyűlölködés határát súrolják.

De ha csak ez volna! A vírusválság – a Merkel-Macron liaison ide vagy oda – már a régen elfeledettnek vélt német-francia ellenérzéseket is felszínre hozza. A németek is kifejezetten ellenséges érzésekkel, sőt agresszíven viszonyulnak azokhoz a (zömmel német származású) elzászi franciákhoz (ez a képlet számunkra, erdélyi magyarok számára sem merőben ismeretlen), akik Németországba járnak át dolgozni. Merthogy „kitúrják” az echt németeket az állásaikból.

Folytathatnám.

Ehelyett inkább Dirk Schürmer Die Weltben megjelent A nemzetállam mint a legstabilabb és a legműködőképesebb című cikkének néhány passzusára hívnám fel a figyelmet.  A szerző úgy véli, hogy a „korona-válság a kontinenst a történelem keserű iróniájaként – a Brexit valamiféle kísérteties analógiájára – olyan helyzetbe kormányozta, melyben minden nemzet végrehajtotta a maga hallgatólagos Exitjét. Hirtelenjében az útlevél, az egészségügyi kártya, a járművek számtáblája ismét létfontosságúvá vált, az európai identitás egyszerre elszállt, és nem maradt egyéb mint a nemzeti. ”

És valamivel tovább: „Az európai összetartozás jege igencsak vékonykának bizonyult. És az alatta meghúzódó nacionalizmus ismét felszínre tört. Azaz, úgy tűnik, legalábbis a mi életünkben továbbra is fenn fog maradni. A csodálatosan kieszelt európai tervezet puszta államközi viszonyrendszerré, illetve gazdasági érdekegyeztetéssé halványul. A személyes biztonság, az egészségbiztosítás legelemibb intézményei a nemzetállam illetékességi körében maradnak, ahogyan a mediális diskurzus is véget ér a nyelvi- vagy az államhatárokon.”

Azt már Schürmer sem ismeri fel, hogy a korona-krízis nem ok, csupán katalizátor. A nemzetállam és a nemzeti állam közti különbségtétel elmaradásából fakadó anomáliák felszínre törésének katalizátora. A nacionalizmus nem valamiféle történelmi fátum, hanem a felvilágosodás által tisztázatlanul hagyott eszmei zavar következménye. A nemzeti állam önmagát egyetlen nemzeti közösség tulajdonának tekinti. A más nyelvi-kulturális vagy vallási közösségek tagjai legfeljebb másodrendű „állampolgároknak”, sőt lappangó ellenségeknek tekinthetők. S ekként minden eszközzel asszimilálandók. Ez a világszerte mintának tekintett francia modell. A nemzetállam viszont olyan állampolgári közösség, mely nem tesz különbséget állampolgárai közt. Csakhogy olyan állam, mely ezt az igényt maradéktalanul kielégítené, alig-alig akad. Márpedig a nacionalizmus szervesen következik a nyelvi-kulturális és az ezzel szorosan összefüggő gazdasági egyenlőtlenségekből. A hátrányos helyzetű kisebbségek ugyanis természetszerűen lázadoznak a másod- vagy harmadrendű státus ellen. Amit a többség – gyakorta deklarált felsőbbrendűségét fenyegető – veszedelemként érzékel. Az efféle törekvéseket mindenáron le kell törni, hiszen a kisebbségi jogegyenlőség a társadalmon belüli hatalmi pozíciók, következésként egzisztenciák méltányosabb elosztásával, azaz elkerülhetetlenül a többségi érdekek „sérülésével” járna. Márpedig ez egy nemzeti államban megengedhetetlen. A sérelem „feloldásának” egyetlen hatékony eszköze az asszimiláció, hiszen a többségétől eltérő kultúrájú és nyelvű kisebbség az egzisztenciális küzdelemben csakis hátrányos helyzetből indulhat, tehát a „rend” érintetlen maradhat. Ily módon azonban a kisebbség arra kényszerül, hogy ugyanazért az egzisztenciáért a többségnél jobban, sőt gyakorta sokkal jobban teljesítsen. Ami ismét felborogathatja a „rendet”. A kisebbség ugyanis arra kényszerül, hogy ne a „nemzeti”, hanem a legsikeresebb külföldi mintákhoz próbáljon igazodni. Ezzel azonban a kényelmesebb (mert a hatalmat birtokló) többség szemében mintegy „visszaállítja” korábbi „nemzetietlen” vonásait. Ezek a konfliktusforrások a nyelvi-kulturális különbségek eltüntetését követően sem csupán a más vallású, bőrszínű vagy a hagyományos szokásrendeket érzékelhetően őrző kisebbségek esetében „tarthatják fenn” a többségi, s implicite a kisebbségi nacionalizmust, de még az asszimiláltak esetében is. A többségi éberségnek még a rejtőzködő kisebbségeket is sikerül „lelepleznie”. Az így visszatérő „többségi sérelmek” (a zsidó, örmény és más kisebbségi „uralmak”) felszámolásának szükségességére apellálnak a fasizmus különböző változatai.

Így aztán az egyenlőtlenségeken alapuló nyelvi-kulturális ellentétek – az előbbi értelemben vett – nemzeti államokból idővel a nemzetállamok közti térbe helyeződnek át. Ezzel veszi kezdetét a világháborúk kora. Az Európai Unió éppen ezeknek az anomáliáknak a felszámolására tett nagyszabású (s az eredeti célkitűzéseket tekintve valóban csodálatos) vállalkozás. A nemzetállamok (vagy más terminussal a szó tulajdonképpeni értelmében vett jogállamok) keretében a nacionalizmus ezen változatainak megnyilvánulását a diszkrimináció tilalma megnehezíti, bizonyos esetekben kifejezetten megbélyegzi. Az idegen név már nem jelenthet kimutatható hátrányt. Az eltérő bőrszín, vallás vagy szokásrend – legalábbis elvben – még kevésbé…

De mert a mai értelemben vett jogállam a tetszetős szólamok dacára sem nyújt tényleges garanciákat a kisebbségek – főként a nyelvi-kulturális kisebbségek – kifinomult elnyomása és megalázása ellen (sőt még egyes „politikailag deviáns” államok pellengérre állítása ellen sem). A nacionalizmusok a felszín alá kényszerülve vagy nem létezőnek deklarálva munkálhatnak tovább…

Ezeket az eltűntnek vélt vagy nyilvánított nacionalizmusokat a 2008-as pénzügyi válság, illetve a mostani korona-járvány ismét felszínre hozta. Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a nemzeti kizárólagosság leküzdésének, (azaz a szó szűkebb és tágabb értelmében vett) nyelvi-kulturális közösségek közti jog- és esélyegyenlőség érvényesítésének alapfeltételeit az unió Alapszerződése és főként az arra épített bürokratikus szervezetek nem csak megteremteni nem voltak képesek, de ez a tagállamok domináns csoportjának nem is nagyon állt érdekében. Voltaképpen kezdettől…

Az olaszok nem alaptalanul vádolják Németországot és részben Franciaországot azzal, hogy továbbra is valamiféle Übermens-tudatot próbálnak érvényesíteni, s arra használják az uniót, hogy nagyhatalmi ambícióikat a kisebb államok rovására érvényesítsék. Főként gazdasági eszközökkel.

Erre a tényre az egyik legjelentősebb német közgazdász, Heiner Flassbeck, a német pénzügyminisztérium egykori államtitkára, s 2003 óta az Egyesült Nemzetek Világkereskedelmi – és Fejlesztési Konferenciájának (az UNCTAD-nak) a főközgazdásza A válság tíz mítosza című tanulmányában már az évszázad első évtizedének elején felhívta a figyelmet.

Nézete szerint Németország azzal, hogy termékeit a német ipar termelékenységéhez és műszaki színvonalához viszonyítva alacsony bérekkel termeli meg, és mesterségesen alacsonyan tartott árakon értékesíti, olyan versenyképességi előnyt biztosít önmaga számára, mellyel európai partnereit, főként a déli államokat, részben Franciaországot, de főként Olaszországot, Spanyolországot, Görögországot súlyosan eladósítja. Az eljárás nevetségesen egyszerű: a német ipar olcsó termékeivel a helyi cégeket csődbe juttatja, majd mintegy kisajátítja a „partnerek” belső piacait, s a fizetőképes keresletet kölcsönökkel igazítja hozzá saját árukínálatához.

A nemzeti állam nyelvi-kulturális nacionalizmusa ismét nemzetállami nacionalizmussá alakul. De hogy természete csöppet sem változik, azt mi sem bizonyíthatná világosabban, mint az, hogy az unió németek által dominált jogrendszere a jelentősebb kisebbségekkel rendelkező államokban nem csak eltűri, de bizonyos értelemben támogatja is a többségi nacionalizmusokat. (Lásd Angela Merkelnek a romániai kisebbségi kérdés példás megoldására vonatkozó nyilatkozatait, s ennek a trendnek a betetőzéseként a magyar kisebbséggel szemben leplezetlen ellenszenvet, sőt ellenségességet manifesztáló Klaus Iohannis román államelnök Nagy Károly-díját! Az utóbbi – a cinizmus csimborasszójaként – elnökünknek a „kisebbségek védelméért” is kijárt, úgymond!) Németország természetesen az unió keleti államait is kizsákmányolja, de itt a hazainál jóval alacsonyabb bérekre alapoz, melyek azonban az adott államokat – a déliektől eltérően – korábbi állapotukhoz mérten nem teszik kifejezetten tönkre, hiszen a német cégek a helyieknél némivel magasabb bérekkel nem csak fizetőképes keresletet, de még munkahelyeket is teremtenek.

Flassbeck jóslata, miszerint ez a politika magát Németországot, s ezzel az európai uniót is csődbe juttatja, napjainkban látszik teljesülni.

A helyzet megoldásának egyetlen járható útja van: a nacionalizmus mindkét változatának, a nyelvi-kulturálisnak és a nemzetállaminak a fokozatos leépítése. Magyarán: a nyelvi-kulturális szempontokat is magában foglaló európai jogállam kialakítása. Azaz: az egyes államok közt és azokon belül is érvényesíthető, s nem csupán az egyénekre, de a társadalmi csoportokra is kiterjedő tényleges jogegyenlőség.  

Az exit csábítása csak és csakis ebben az esetben hárítható tényleg el.

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

Mínuszos hírnek számít – egyelőre - a román nacionalista zsebpártok tömörülési kísérlete, a média nem szentel különösebb teret az Európai Nemzeti Identitás Tömbjének (Blocul Identităţii Naţionale în Europa, rövidítve BINE) létrehozására tett erőfeszítéseknek. És jól teszi. Ennek ellenére nem lehet megspórolni a kérdést: mekkora kereslet van ma a román politikai piacon a szélsőséges nacionalista eszméket felmelegítő alakulatokra.
Máskép(p)