Egyszerűsíteni, kényelmesebbé és átláthatóbbá kell tenni mindennapjainkat

- Szatmárnémetiben születtem, Kolozsvárra tanulni jöttem majd itt alapítottam családot. Két gyermek édesanyja vagyok. Szakmámat tekintve az elmúlt évek során több diplomát is szereztem. Van közgazdász, szociológus és kommunikációs diplomám is, illetve trénerként is dolgozom már egy ideje. Ez utóbbi, amit igazán szeretek gyakorolni. Az eddigi munkáim során mindig kötődtem a civil szférához, és legtöbbet fejlesztő tehetséggondozó projektekben dolgoztam, a szerzett tudást pedig hatványozottan tudtam kamatoztatni ebben a szférában. Ha kellett, pályázatot írtam, partnerekkel egyeztettem, rendezvényt szerveztem, kiadványt szerkesztettem, szedtem a szemetet az első Kolozsvári Magyar Napokon, mindamellett hogy feleltem az önkéntesekért, infó pontért. Ami igazán lelkesít, az valóban ez a tehetséggondozó közeg és ezen belül is a fiataloknak szóló képzési programok szervezése, működtetése. Öt évig vezettem a KMDSZ (Kolozsvári Magyar Diákszövetség) karrierirodáját, állásbörzét, számos képzést szerveztem és tartottam. Szerencsém volt, mindig egy jó csapathoz tartoztam, akikkel kiválóan lehetett együtt dolgozni és szép eredményeket tudtunk megvalósítani. Hogy csak egy példát említsek: egy kollégiumi épületet is összehoztunk a Mikó Imre Jog-és Közgazdaságtudományi Szakkollégiumnak annak idején, sőt a MIK (Magyar Ifjúsági Központ) létrehozásában is szerepet vállaltam.

Közösségi pályafutásomat 14 éves korom körül kezdtem, még a szatmári MADISZ-ban, ahol angol nyelvtáborok szervezésében segítettem, aztán a diáktanács helyi és országos szintjén, szakmai- és ifjúsági szervezetekben és végül az RMDSZ-ben. 2014-ben a Kolozsvári RMDSZ Nőszervezet alakuló ülésén is részt vettem és támogattam további munkáját. 2015-től a Megyei Képviselők Tanácsának (MKT), 2019-től pedig a Nőszervezet felkérésére a Kolozsvári RMDSZ választmányának is tagja vagyok. Közben pedig férjhez mentem és két gyermek édesanyjává váltam. Kisfiúnk, Bertalan 4 éves, Lili lányuk 5 hónapos, úgyhogy most éppen gyermeknevelési szabadságon vagyok  

- Miért vállalta a jelölést, mit vár ettől  a lehetőségtől?

- Talán előre látható volt, hogy elkanyarodik a pályafutásom ebbe az irányba, de őszintén nem gondoltam, hogy most fog ez megtörténni. Vicces, még várandósan úgy terveztem, hogy majd komótos tempóban eltöltöm az időt a gyerekekkel - igaz, az első gyermeknevelési szabadság alatt is pár hét után visszamentem egy kis projekten dolgozni... Úgy tűnik, ennek most jött el az ideje, amikor megkerestek és felkértek, hirtelen úgy éreztem, hogy nem mondhatok nemet. Egyszerre éreztem a felelősséget, a nyomást és a kihívást. A felelősséget, hogy példaként járjak elől gyermekeimnek.  A nyomást, hogy a kisgyermekes családokért, a magyar családokért be kell állni dolgozni, harcolni. Hogy az anyákért, nőkért, fiatal lányokért meg kell mutatni, hogy nekünk is van véleményünk, megoldási javaslatunk, ötletünk, aminek van helye Kolozsváron. És ugyanakkor a kihívást, hogy most itt az idő, ne csak siránkozzak, ne csak hallgassam mások okoskodását, hanem próbára tegyem magam és apró lépésekkel, gyakorlatias egyszerű megoldásokkal gördítsek elő ügyeket, hogy könnyebb és jobb legyen itt élni és nem csak létezni, túlélni. Hiszem, hogy tudok hozzátenni ehhez, tudok tenni azért, hogy jobb legyen a gyermekeinknek, hogy a folyton emlegetett sikeres nyugati példákat végre itthon is gyakorlatba ültessük, hogy ne csak a „bezzegek” legyenek. 

- Öntől, feltételezem, sokan azt várják, hogy a kisgyermekes anyák szószólója lesz a tanácsban. Kolozsvár nem az a kimondottan gyermek-barát város, véleménye szerint melyek azok a gondok, amelyekre a legsürgősebben megoldást kellene találni ahhoz, hogy biztonságban nevelhessük gyermekeinket?  

Kétségtelen, a metró fontos, a nagy beruházások, fejlesztések fontosak, és nagyon büszke vagyok a mindenféle címekre is, amiket besöpör mostanság a város. De:

- ha nincs egy normális tér, legyen az kül- és beltér bejárható távolságon belül, ahova elmehessünk a kicsi/nagy gyerekekkel és minőségi időt tölthessen a család;

- ha nem tudunk hozzáférni a kultúrához, hacsak nem szervezem túl magam és mozgósítok mamát (esetünkben más megyéből), barátot, dadát (csillagászati áron);

- ha nem férünk el a járdán egy egyszerű babakocsival, netalán kerekesszékkel;

- ha 2-3 ember kell olykor ahhoz, hogy fel tudjunk szállni a tömegközlekedési eszközökre a babakocsival;

- ha órát állunk forgalomban;

- ha nincs gyerekülés egyetlen városi biciklin sem;

- ha nem merem (és nincs is út, amin) elengedni biciklivel a forgalomba a gyermekemet, akkor nehezen tudom a grandiózus beruházások előnyeit élvezni.

Egyszerűsíteni kell a mindennapjainkat, kényelmesebbé és átláthatóbbá kell tenni. Választási lehetőséget és minőséget kell biztosítani a városlakóknak, így a kisgyerekes családoknak is, hogy jól éljenek, jól érezzék magukat. Én erre vállalkozom, ezért szeretnék dolgozni.

- Tizenöt éve dolgozik fiatalokkal, fiatalokért, véleménye szerint mi a feltétele annak, hogy a most felnőtt korba érő nemzedékek az itthonmaradást válasszák és ne a kivándorlást?

- Én csak azt tudom mondani, ami miatt én és a férjem és még sok ismerősöm, barátom ugyanezt választotta. Habár mai napig is sokszor megkapom, hogy nem vagyok normális, amiért még mindig itt vagyok, de én nem tudnék máshol otthon lenni...

Egy-egy képzés foglalkozás során annyira jó érzés látni a csillogó szemeket, a lelkesedést, ami tényleg ott van minden fiatal szemében. Tehát alapjáraton egy fiatalnak nem az a legelső álma, hogy elvándoroljon. Vágynak, hisznek, akarnak, . Ezt a csillogást kellene megtartani, erősíteni bennük és támogatni őket. Meg kell teremteni az emberi léptékű lehetőséget arra, hogy itthon boldoguljanak, itthon valósítsák meg álmaikat. Legyen biztonság, kiszámíthatóság, fejlődési potenciál… utópisztikus gondolat, ugye? De nagyon emberi igények és elvárások ezek minden fiatal részéről.

- Családja milyen segítséget tud nyújtani abban, hogy vállalt feladatainak eleget tehessen?

- Elsősorban férjemmel vagyunk ketten. Szüleink hála a jó istennek élnek, sőt dédik is vannak, de más megyében. Így a hétköznapokat nekünk kell megszervezni és megoldani. Ismerős helyzet ez sok kolozsvári családnak. Bertalan fiúnk ovis, az ő programja elég nagy mozgásteret biztosít nekünk. Lili lányunk pedig igazán türelmes baba, partner eddig a dolgokban. Nem ámítom magam, amíg eléri a bölcsis kort, nehéz lesz, de hiszek abban, hogy meg tudjuk oldani. Míg gyermeknevelési szabadságon vagyok, addig a család és a tanácsosi munka között kell megosztanom magam. A férjem lelkesen támogat ebben, nagyszerű családapa, aki kiveszi a részét az otthoni teendőkből, szóval van, akire társként mindig számíthatok.  Előfordul, hogy szalad a ház és 10 perces vacsora ötleteket tálalunk fel, de ezek nem problémák és gondolom, más családoknál is van hasonló. A lényeg, hogy együtt húzzuk és egy irányba a szekeret, ahogy a mondás tartja.