Egy kőtár némasága

Egy kőtár némasága
Kolozsvár középkori és kora-újkori arcát nem könnyű megismerni. Nagyszebennel ellentétben, ahol még szép számmal állnak középkori, Habsburgok előtti időkre emlékeztető reneszánsz házak. Kolozsváron a modern urbanizmus maradandó nyomot hagyott: szép lassan eltüntette a középkori és reneszánsz város építészeti hagyatékát. Néhány rejtett pincében, belvárosi vendéglőkben, kávézókban újrafelhasznált ajtókeretek, kevesebb mint fél kilométeres városfalszakasz és a barokk, klasszicista, eklektikus és szecessziós homlokzatok mögött megbújó késő reneszánsz házak nyomai jelzik a város fél évezreddel ezelőtti nyomait.

A város középkori és reneszánsz arcának radikális megváltoztatására a Habsburg Monarchia idején került sor, amikor Kolozsvár szerves része lett a birodalomnak, amely az Alpoktól a Kárpátokig terjedt és magába foglalta Prágát, Ptujt és Brassót is. Az 1860-as években elkezdődött a város régi, reneszánsz házainak átalakítása, és emiatt számos régi, a 16–18. századi díszes ajtókeret, ablak, díszítőelem, felirat, síremlék és a régi városfalba beépített kőemlékek kerültek lebontásra.

A történelmi értékek jelentős része sajnos elveszett – ahogy a város tucatnyi tornyát, kapuját is lerombolták –, de a kor nemcsak a pusztító urbanizmusról lett híres, hanem elsősorban – és talán pont emiatt – igen aktív tudományos közösségének megalakulásáról. 1859-ben, gróf Mikó Imre javaslatára létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és annak régiséggyűjteménye és kőtára, amely a későbbi Erdélyi Múzeum alapját fogja adni. Alig néhány évvel az alapítás után, már az 1860-as években Szabó Károly megírta híres listáját a Kolozsváron előkerült és általuk megmentett középkori és újkori kőemlékekről, amelyből ma sajnos csak egy látható. Illetve... látható lehetne.

Itt érünk el, deus ex machina, a 2023-as jelenkorba, a hosszú évek óta zárt ajtók mögött tartott középkori és újkori kőtár tragikomikus történetéhez. A Szabó Károly kora óta több száz műemlékkel gyarapodott kőtár kalandos – vagy még inkább, tragikus – sorsát Mihály Melinda nagy szakértelemmel mutatta be 2009-es tanulmányában összefoglalva a kőtár 1860 és 2009 közötti hányattatott történetét. A kőtár évek óta zárva volt, ahogy a kolozsvári történeti múzeum alapkiállításai is (néhány sikeres, időszaki kiállítását kivéve).

A romániai muzeológia sajátossága, hogy a nagy múzeumok – különösen a nemzeti múzeumok – rossz állapotban, felújításra várva, évek vagy évtizedek óta nem látogathatók. Ennek sok oka van: nincs pénz a monumentális épületek és több tízezer tárgynak otthont adó műemlékek felújítására, de sok esetben gondot okoz az is, hogyan mutassák be a múltat tárgyakon keresztül. A tárgyiasult múlt ugyanis nehezen illeszthető a román nemzeti történelmi mítoszgyártás (az örök Dacia metahistóriája) narratívájába, amelynek fő tézise az évezredeken átívelő, földrajzilag változatlan régió többségi lakosságának etnikai, kulturális és identitásbeli kontinuitása. Ez a jól ismert történelmi mítosz ugyan egyre kevésbé tartható, és ma már a fiatal történészgenerációk számára egyre kínosabb ezt a metahistóriát hirdetni, sajnos a Román Akadémia, az ortodox egyház és a politikum továbbra is nemzeti ügynek tekinti a kontinuitás elméletének (dák, római, dákoromán, román) dogmatikus tézisét.

"A tárgyiasult múlt ugyanis nehezen illeszthető a román nemzeti történelmi mítoszgyártás (az örök Dacia metahistóriája) narratívájába..."

varosnapokHirdetés

Ezt láttuk visszaköszönni a hosszú évek némasága és elzártsága után csodálatosan felújított, magyar és román szakértők által elkészített középkori és újkori kőtár átadási ceremóniáján és az azt követő nap hidegvizes zuhanyként érkező múzeumi nyilatkozatban, amely egy nappal a megnyitást követően bezárta kőtárát.

A kőtár megnyitását ritka pozitív hírként fogadta mind a magyar, mind a román sajtó, de a múzeum Facebook oldalának posztjaiból ítélve az intézmény munkatársai is örömmel álltak a nagy érdeklődésnek örvendő kiállítás megnyitása elé, még a múzeum oldalának fedőképét is megváltoztatták. A megnyitón aztán valami olyan történt, amire a videófelvételről látható arckifejezések alapján senki nem számított.

Emil Boc, a város polgármestere hatperces „köszöntőjében” felmondta a kontinuitás elméletének legvadabb dicshimnuszát. Köszöntője első felében elemezte a múzeum nevét: „erdélyi nemzeti múzeum”. Két fogalmat emelt ki: Transilvania (Erdély) és „national” (nemzeti). A két fogalom szerinte elválaszthatatlan egymástól, melodikus, szép szavak, a lelket melengető szólamok, ahogy Ioan Aurel Pop is említette. Az akadémia elnökének evokációja már jelezte, hogy itt semmi jóra nem számíthatunk, ám Boc ezen is túltett. Gratulált a múzeum vezetőségének, hogy harminc év várakozás után visszaadják a városnak és a világnak a középkori és újkori kőtárat, amelyre oly sokan vártak itthon és külföl­dön egyaránt. Boc szerint a múzeum szerepe, hogy „megmutassa, hogy mi itt vagyunk évezredek óta”, hiszen itt voltak dákok, rómaiak, dákorománok, románok, magyarok, szlávok, székelyek (itt rájött, hogy a kronológia nem stimmel és javította magát: szászok) a történelem folyamán, ám ennek a hosszú, több évezredes folyamatnak az egyetlen közös pontja az, amit 1918-ban Woodrow Wilson amerikai elnök ratifikált, vagyis a többségi társadalom önrendelkezési joga.

Boc itt gyakorlatilag felmondta azt, amit egyik tanulmányomban Dacia Aeterna metahistóriájának nevezek, vagyis az örök Dacia történelmi mítoszának doktrínáját. Azt a 19. századi nacionalizmus bugyraiban keletkezett történelmi tévhitet, miszerint Erdély területén jöttek, mentek népek és népcsoportok, kis és nagy közösségek, egyének és tömegek, de egy valami változatlan maradt: a románságot alkotó kulturális egység, kontinuitás a dákoktól a napjainkig. Ez a mítosz minden történelmi, régészeti, nyelvészeti és genetikai forrást mellőz, hiszen, ha ezeket figyelembe venné, akkor tudná, hogy a történelemben nem létezik ilyen szintű kontinuitás: állandó változás van, bár annak mikéntje és sebessége, formája és kontextusa értelemszerűen mindenhol változó lehet. Nincs azonban olyan emberi csoport a történelemben, amely évezredeket túlélt volna változás nélkül, sem nyelvi, sem földrajzi, de különösen identitásbeli mivoltában. Boc mai, divatos szóval élve „fake newst”, vagy összeesküvés-elméletet, egy történelmi konteót, nemzeti mítosszá vált tévhitet intézményesített. Tette ezt magyar és román művészettörténészek, akadémikusok és muzeológusok előtt, akik döbbent arccal nézték és hallgatták a funari időket idéző beszédet.

Boc beszéde talán a kőtárban nagy számmal szereplő magyar és szász emlékeket akarta ellensúlyozni: az erdélyi városokból évszázadokon át hiányzó román lakosság és polgárság némaságát, a nemlétező kövek román neveit, identitását akarta megidézni, akiket a történelem mifelénk valóban a városfalakon kívül tartott nagyon sokáig. Ennek a jelenségnek történelmi terhéről lehetne vitázni, és ezt valóban nagyon nehéz lehet áthidalni egy olyan kiállításban, amely a középkorról és újkorról szól. Nem véletlenül e két korszakot nagyon sokáig nem mutatták be erdélyi múzeumokban, vagy minimális szerepet tulajdonítottak neki, hiszen az erdélyi románság tárgyi öröksége az Árpád-kortól a 17–18. századig (a legrégebbi etnográfiai források, ikonok megjelenéséig) alig érzékelhető. Különösen disszonáns ez a történet a kőemlékek világában, amely – az urbánus lét szimbólumaiként – nem köthetőek a románsághoz a 18. század végéig.

Emil Boc beszéde a román történetírás, nemzeti identitás legmélyebb, kollektív traumáját idézi, amelyet száz év távlatából sem tudott meggyógyítani: hogyan építhető be a több száz éves magyar és szász urbánus és intézményi örökség a románság történelmébe. Hogyan egyeztethető össze a rurális, tárgyi hagyatékában szegényes, 18. század előtt alig érzékelhető románság történelme a „hódítók” és „együttélő nemzetiségek” monumentális kőemlékeivel. Valós dilemmák ezek, amelyeket muzeológusoknak is fel kell tenni – talán ez is elmaradt. De ez a beszéd ugyanakkor azt is jelzi, hogy ezek a mélységes sebek, tátongó távolságok és transzgenerációs, kollektív traumák nem fognak meggyógyulni, amíg nem lesz valós kibeszélés, valódi párbeszéd a legkényesebb kérdésekről. Úgy tenni, hogy ez meg se történt és azt mondani, hogy majd ez is megoldódik, a problémák szőnyeg alá seprése. Sajnos sokszor ezt vélem észrevenni az itthoni értelmiségiek körében (is): inkább foglalkoznak távoli világok (Egyesült Államok, Palesztina) vagy a neurotikus Magyarország problémáival, mintsem a helyi problémákra fókuszálnának.

Boc döbbenetes beszéde immár hivatalosan is a funari korhoz köti a polgármestert. Ha ennek örvend: itt valóban van kontinuitás.

Rohonyi D. Iván felvételei