Boc állítása mögött azonban ennél sajnos kicsivel több minden rejtőzik és nyilatkozatát csakis előző, hasonló állításai tükrében érdemes elemezni. A kolozsvári polgármester már a város határát jelölő, többnyelvű táblácskák több éves ügyében is többször említette, hogy városa (sic!) a rómaiak öröksége és erre büszkének kell lenni minden kolozsvárinak. Ez persze részben ugyan igaz – valóban az egykori Colonia Aurelia Napocensis római városa nyugszik a mai Kolozsvár belvárosa alatt – de a római kori urbanitás és várostörténet, a középkor óta folyamatosan lakott városmag között legfeljebb az újrafelhasznált kövek sokasága és a topográfiai adottságok jelentik a kontinuitást. Lakosság és várostörténet szempontjából a két város között hét-nyolc évszázad történelmi szünet tátong. Ez a teljes római történelemre is így igaz Erdély területén: vitathatatlan, hogy ez a régió – Európa, Észak-Afrika és a Közel-Kelet megannyi országával együtt – egy egységes birodalom része volt, Napoca pedig egy birodalomban volt az algériai Timgraddal és a spanyolországi Taragona városában, de a Római Birodalom „jogörökösének” és folytatójának kikiáltani magunkat enyhén szólva is merészség.
Nem Emil Boc lenne az első, aki a Római Birodalmat, mint „nyugatias”, fejlett, civilizált entitást saját elődjeként szerette volna értelmezni. A translatio imperii néven ismert jelenség – vagyis egy letűnt birodalom szellemiségének felidézése és szisztematikus felhasználása politikai önigazolás céljából – gyakorlatilag már Kr.u. 313-ban elindult, amikor Nagy Konstantin császár új fővárost alapít és azt Második Rómaként építi fel, számos épületében és formájában utánozva a hét domb akkor már ezeréves városát. Kr.u. 476 után, amikor a Nyugat-Római Birodalom összeomlik, a Kelet-Római Birodalom – amely később Bizáncként ismert – az augustusi örökség egyedüli folytatójaként viszi tovább a birodalom szellemi, jogi, kulturális és politikai hagyatékát. A Bizánci Birodalmat, mint keleti keresztény birodalmat valóban Romaion-nak vagy Romanianak, „rómainak” nevezték birodalmi berkekben (Basileia tōn Rhōmaiōn, Archē tōn Rhōmaiōn, Romania, Imperium Romanum), ám ez a birodalom „rómaiságára” és nem a középkori románságra utalt. A translatio imperii elve számos birodalmi eszmében visszaköszönt a középkorban: a frankok nagy vezére, Nagy Károly is a Római Birodalom jogörököseként koronáztatja meg magát Rómában, de hasonló címeket találunk a VIII-X. századi arab és perzsa világban is (Qaysar-i Rum). A nagyobb gond 1453-ban van, amikor Konstantinápoly, a Második Róma elesik és az Oszmán Birodalom részévé válik. Új vallás, új birodalom: nem meglepő, hogy II. Szulejmán szultán számos titulusa között találjuk a római császár címet is (قیصر روم Kayser-i Rûm). Természetesen, a nyugati és keleti keresztény világ ezt a címet bitorlásként értelmezte, így a Római Birodalom „valódi” örökösei címért most már egyre többen beszálltak, főleg az utolsó bizánci császárhoz vérségi származással valamilyen módon kötődő uralkodók, hercegek, vajdák. A bizánciak valóban számos szállal kötődtek a XV-XVI. században a középkori románsághoz, a Palaiologos (román Paleologu) család valamelyik mellékága valóban elkerül később Havasalföldre is, de ez a fűszálvékony kötődés aligha elég ahhoz, hogy a translatio imperii elve érvényesüljön. Bármennyire is furcsán hangzik, a Törvényhozó (vagy a Nagyszerű Szulejmán) sokkal inkább nevezhette magát Róma harmadik örökösének, mint bármelyik más középkori kis állam. A XVII-XVIII. században Harmadik Rómaként két hatalom jelenik meg: az egyik a cári Moszkva, a másik a század végén létrejött Amerikai Egyesült Államok. Mindkettő címerállata a császári sas lett, mindkét város topográfiája és köztere az egykori császári Rómát imitálja (leginkább a későbbi Washington város topográfiáját érdemes az egykori római Forum Romanummal összevetni). Mindkét nagyhatalom Róma örököseként, „Harmadik Rómaként” (vagy immár sokadikként) gyakorolja a birodalmi örökség szellemiségét. Nem maradtak le ettől természetesen a Habsburg császárok sem, hisz számos szimbólumában, titulusában az osztrák császár is római császárként mutatkozott főleg a Német-Római Császárság fennállásáig. Napóleon maga is ikonográfiájában és híres, David által megfestett portréjában római császárként ábrázoltatta önmagát.
A huszadik század fasiszta diktatúrái (Mussolini és Hitler) is Harmadik Birodalomról, Új Rómáról álmodtak – igaz, ki-ki a maga fővárosában. Hitler futurisztikus építészete és Mussolini ma már világörökségi EUR városnegyede is az egykori birodalmat idézte és imitálta több-kevesebb sikerrel.
Ezek sorába állt be tehát Emil Boc ezzel a nyilatkozattal, amely remélhetőleg a fentebb felsoroltak kontextusában az olvasó számára is egyértelműen nevetségesnek tűnik. Az bizonyos, hogy Emil Boc merész vágyálma tökéletesen illeszkedik a román historiográfia és kollektív mentalitás egyik fő mítoszához, az Örök Dacia eszméjéhez: a románság a XVII-XVIII. század óta a Római Birodalom leszármazottainak, latinoknak vallja magát, innen az önelnevezésük is. Nyelvük tagadhatatlan latin eredete és birodalmi származása ma már tudományos tény, ám annak topográfiája nem tisztázott még most sem. Az erdélyi iskola román értelmiségei és a XIX. századi román nacionalista mozgalom vezető alakjai tudatosan egy új, egységes Daciáról álmodoztak, ez egyértelműen kitűnik a XIX. századi térképekből és Eminescu, Coșbuc verseiből is. Ilyen értelemben tehát, a dákoromán kontinuitás elméletének kialakulásáig (elsősorban Xenopol és Iorga műveként) dominánsan élt a román értelmiség és a románság tudatában a „rómaiság”, a „római” és latin eredet. Legutóbbi kötetében Ioan Aurel Pop ezt a „rómaiságot” és „latinságot” ünnepeli szinte propagandisztikus színvonalon (I. A. Pop, De la romani la români: pledoarie pentru latinitate, Editura Litera, București, 2019).
Emil Boc ezen és számos előző nyilatkozata tehát alapvetően nem új, szokatlan jelenség, hanem legalább három évszázados román történelmi hagyomány, amelynek valós és mitizált tartalmáról érdemes lenne majd egy monográfiát írni. Előbb-utóbb ezt is megteszem majd.
