Divat és kultúra: mit árul el rólunk az öltözködésünk?

PANI PETRA, SZAKÁCS-KOROM KRISZTA

– Mikor kezdett el érdekelni a divat?

– Szerintem attól kezdve, hogy „kinyitottam a szemem”. Ahogy elkezdtem észrevenni, hogy az emberek „ruhákban léteznek” a földön. Tényleg ennyire régi emlékeim vannak erről, már nagyon kicsi koromban figyeltem arra, hogy ki mit visel. Tudományosan akkor kezdtem el foglalkozni a dologgal, amikor Franciaországba kerültem. Párizsban felfogtam, mennyire jellemző a francia kultúrára, hogy az emberek a ruhák által fejezik ki magukat. Azt, amit magukról tudnak, amit magukról tudatni akarnak. Mi is mindig mondjuk, hogy a divat kommunikáció, de valójában ott láttam azt, hogy az emberek nagyon árnyalt énképeket tudnak ruhák által kommunikálni.

– Minek a hatására döntötted el, hogy divatkutatással szeretnél foglalkozni?

– Ez már később volt. 2009-ben kezdtem el tanítani Kolozsváron, a kommunikáció és közkapcsolatok szakon, akkor nekem már volt egy PhD-m irodalomtudományból. Elkezdtem gondolkodni, hogy a kortárs jelenségek közül mi az, ami az én kutatási asztalom lehet, így merült fel a divat. Érdekelni érdekelt, mint említettem, volt egy pici alaptapasztalatom is, de komolyan 2009-től foglalkozom divatkutatással.

– A divatágazaton belül melyik terület keltette fel az érdeklődésed?

– Leginkább a divat és a médiaviszonyok érdekelnek. Azon belül pedig az olyan divattermékek, amelyek nem textilből készülnek, hanem kizárólag virtuálisan jönnek létre. Tehát az, ahogy a divatjelenség a digitalizációval összefügg – ez az, ami leginkább foglalkoztat.

– Mit szeretsz a leginkább a munkáddal kapcsolatban?

– Manapság nem vagyok kimondottan büszke arra, hogy divattal foglalkozom, mert az, amit ma a divatipar tesz a bolygóval, nagyon szégyenletes dolog. Szomorú vagyok, hogy ide jutottunk el, az embernek bocsánatot kell kérnie azért, mert divattal foglalkozik. Ennek ellenére még mindig úgy érzem, hogy a divat olyan terület, amely által nagyon sokat lehet megtudni a máról. Nagyon korszerű, nagyon jól visszatükrözi, hogyan alakítják az emberek az életmódjukat, mit gondolnak a világról – ezek a változások rögtön kutathatók a divatban. 

– A divat, mint említetted, egyfajta kommunikáció – magunkról. Gyermekkorunkban többnyire a szülők döntik el, mit veszünk fel, aztán következnek a „generációs konfliktusok” öltözködés címen a kamaszkorban. A ballagási ruha kiválasztása „sarkalatos pont”. De bármekkora is az igyekezet, a közvélekedés aztán mégis az, hogy ezek a ruhák szörnyűek. Szerinted miért?

– Kénytelen vagyok én is ezt a megfogalmazást átvenni: nagyon szörnyűek a ballagási ruhák! Szerintem két gond van velük: az egyik, hogy túl nagy terhet rakunk magunkra, amikor ki akarjuk választani. Mindenki azt gondolja, hogy ez élet-halál kérdés. Ráadásul – és ez a második – nemcsak mindenki azt gondolja, hogy élet-halál kérdés, hanem egyszerre harminc ember gondolja ezt, és ennek a harminc embernek a véleményét valahogy egyeztetni kellene. Szerintem ez nagyon nehéz. Mármint az, hogy harminc ember eljusson oda, hogy megegyezzen a színben, a fazonban, egyáltalán a közös üzenetben. Ezt nagyon nehéz „megugrani”. Ilyenkor rendszerint születik egyféle kompromisszum. Pontosabban: a krízishelyzet megszül valamiféle kompromisszumot. Így aztán érthető, hogy miért furák a ballagási ruhák.

– Szerinted mi a jelentősége a ballagási ruháknak? Miért nem lehetne akármilyen más öltözetben elballagni?

– Nekem nagyon nehéz felfogni, hogy miért van ennek ekkora jelentősége, az én generációm erre még nem fektetett akkora hangsúlyt. Az tény, hogy az iskolákban ma nagyon sokan akarnak utánozhatatlanul egyedi és izgalmas ballagási ruhát. Hogy miért: igazából ez a felnőtté válásnak az egyik nagy kifejeződése. Kell egy olyan ruha, amelyben végre komolyan vesz minket a társadalom. Szerintem ez a jelentősége. A felnőttkorunk elejét határolja el, határozza meg.

– Bár általában a szín osztályonként egységes szokott lenni, vannak esetek, ahol a fazont a lányok különbözőre varratják. Szerinted ez inkább előny vagy hátrány?

– Ahogy az előbb is mondtam, amikor én ballagtam, ez a ruha ügy nem volt akkora nagy dolog. De azért nekünk is volt valami ballagási ruhafélénk, és pont ezt a megoldást választottuk: volt egy azonos színvilág, és azon belül lehetett a fazonnal játszani. Én nyilván azzal értek egyet, hogy az emberek fazonban módosítsanak, mert ez két dologra is jó. Az egyik, hogy ez lehetőséget teremt egy picit az önkifejezésre. Nálunk például az volt a kérdés, hogy hosszú vagy rövid szoknya, vagy hogy egyáltalán szoknya vagy inkább nadrág? Szerintem főleg a lányok esetében nagyon nagy a fluktuáció: ha szoknyát akar, akkor inkább a femininebb énjét akarja kifejezni, amennyiben pedig nadrágot, akkor az inkább egy maszkulinabb megközelítés. Úgy vélem, jó, ha a ballagási öltözet lehetővé teszi a választást. A másik érv: a test-pozitivitás korában támogatni kellene azt, hogy mindenki olyan ruhát válasszon, ami a saját testalkata szempontjából előnyösebb, hiszen nem mindenkinek áll jól ugyanaz.

– Milyen hosszú kell hogy legyen a ballagási ruha szoknyája és ujja?

– Csak azt tudom mondani, hogy szerintem erre nincs szabály. De a protokoll előír bizonyos elveket, miért ne alkalmaznánk a ballagási ruhák esetében is? Vannak ugyanis összefüggések a ruhaujj és a szoknya közti arány tekintetében: minél hosszabb a szoknya, annál rövidebb lehet az ujj – és fordítva. Minél rövidebb a szoknya, annál inkább lehet hosszabb ujja a ruhának, a rövidebb ujjat pedig egy kesztyűvel is ki lehet egészíteni. Ez lenne az alapelv. De én biztos, hogy nem állítanék fel semmilyen szabályrendszert.

– Neked milyen lenne az álom ballagási ruhád?

– Ha azt mondtuk, hogy ez a felnőtt életnek a kapuja, akkor én a grunge-ot említeném, amit még most is nagyon szeretek. Ez az a korstílus, ami nekem a kedvencem. Nekem az álom ballagási ruhám is ilyen grunge-szett lenne: picit kirojtolt nadrág, és ahhoz egy izgalmasabb szabású fehér/szürke ing. Ha pedig az ember valamilyen kiegészítőket, tetkókat társít ehhez, elérhet egy elegáns grunge esztétikát. Tulajdonképpen egy Rick Owens-ruhát tudnék elképzelni álom ballagási ruhának.

– Ha már ballagások, akkor térjünk ki a szalagavatókra is. Mi a véleményed arról, hogy szalagavatón menyasszonyi ruhában táncolnak?

– Nekem ez nagyon fura dolog. Magyarországról vettük át a szokást, és azt is, hogy erre az eseményre nagyestélyit kell felvenni. Miután ennyire kritikus voltam a ballagási ruhákkal kapcsolatban, a nagyestélyikkel kapcsolatban is csak azt tudom mondani: egyszer az ember életében akár izgalmas dolog is lehet egy nagyestélyi. Kipróbálni, hogy milyen érzés hercegnős cuccot viselni, mit lehet egyáltalán kezdeni ebben a világgal. Én szerintem amúgy semmit… Látjuk, hogy Amerikában is milyen fontos szerepe van a lányok felnőtté érésében, szocializációjában a promnightnak, ennek a beöltözésnek. Nekem sosem volt ilyen ruhám, nem is vágytam rá, ez igaz. De néha arra gondolok, ha egyszer én is beöltöznék egy ilyen szettbe, vajon mit kapnék attól az érzéstől? Szerintem ez egy kicsit a kíváncsisággal is összefügg: ha az ember soha nem tudja meg, vajon egy ilyen Disney-hercegnős szettben jól érzi-e a magát, egyáltalán mi a viszonya hozzá, lehet, később megbánja, amiért kihagyta ebbe a nagyon sztereotipikus nőképbe való beilleszkedési kísérletet. Egyszer mindenképpen meg kell próbálni.

– Mi a véleményed a nem hagyományos esküvői ruhákról/öltözékekről?

– Nagyon szeretem az innovációt ezen a téren. A menyasszonyi ruháknál a klasszikus fazonok is nagyon sokfélék tudnak lenni. A díszítési lehetőségek gyakorlatilag végtelenek: nagyon sokat lehet a dekoltázzsal játszani, a ruhahosszal stb. Sokféle újításra van benne lehetőség. Viszont mégis vannak dolgok, amik számomra nagyon furcsák. Például az, hogy miért ragaszkodunk annyira a fehérhez? Főleg egy olyan társadalomban, amelyben jól tudjuk, hogy a fehér szimbolikája szerencsére egyáltalán nem fedi már a házasodó női test valóságát. Úgyhogy én támogatom a színes menyasszonyi ruhákat, a menyasszonyi nadrágkosztümöt, az egyén igényeihez alkalmazkodó megoldásokat. Nagyon szerettem például a 90-es évek nude-dress trendjét: a spagetti pántos, a test vonalát nagyon láthatóvá tevő ruhákat. Ezek szerintem nagyon szépek tudnak lenni, és egyáltalán nincsenek benne a klasszikus menyasszonyi ruhatrendben. Azt is el tudom képzelni, hogy a férfiak se öltözzenek feltétlenül smokingba. Tehát ne csak a női ruháknál jelenjen meg a lazább dresszkód vagy az olyan elegancia, amit az illető személy magára tud alkalmazni, hanem a férfiaknál is. Lehet látni, hogy Indiában, ahol a tradicionális öltözetnek nagyon megvan a szerepe az esküvői szertartásban, a férfiaknál az elegáns és elfogadott öltözet a három elemből álló ruházat, s ezt is millióképpen lehet variálni.

– Mi a menyasszonyi ruhák utóélete? Mit csinálnak a drága, nehezen kiválasztott ruhákkal a hölgyek?

– Az a szokás, hogy a menyasszonyi ruhát eltesszük, bebalzsamozzuk, örökre megőrizzük, vissza tudunk térni hozzá – nem csak gondolatban. Szép dolog, mert az ember a menyasszonyi ruhájával a házasságát ünnepli. Két ember legszebb pillanatának az emléke. Nekem azok a megközelítések is nagyon tetszenek, amikor valaki úgy varratja a menyasszonyi ruháját, hogy azt utána még tudja hordani. Nekem olyan ruhám volt, amit utána nagyon sokféle módon hordtam, sok mindennel kombináltam. De nyilván én nem az a menyasszony voltam, aki nagyon sok pénzt fektetett egy „balzsamruhába”. Szerintem mindenképpen nagyon fontos, hogy az ember valamilyen módon kitalálja a ruha utóéletét. Van az a változat, hogy kölcsönzöm vagy továbbadom. Ha valakinek fontos, hogy az esküvőn Disney-hercegnő legyen, akkor érthető, hogy nem akarja továbbadni. 

A haute couture kultúra a divat legfelsőbb tervezői rétege, a személyre szabott, drága, igényes, egyénített alapanyagból és terv szerint készített ruhákat jelenti. Kelet-Európában a személyre szabott estélyi öltözetet szinte csak az esküvőn próbálhatjuk ki. Így természetes, hogy az ember később is nagy értéket tulajdonít a menyasszonyi ruhának. Mivel egyedi, megmarad az értékvonatkozás. 

Nagyon tetszik a transzgenerációs menyasszonyi ruha, például ha nagymama ruhája továbböröklődik. Tavaly volt a Magyar Nemzeti Múzeumban egy tárlat A magyar menyasszony címmel – meg is kapta az év kiállítása címet. Abban jól lehetett látni, hogy mikor mi volt szokásban. Kölcsönözték, továbbadták, átszabták. Megmarad a textil, és a következő generációban az előző ruhafazonból valami teljesen más alakul ki. Az átszabás persze lehet annyi, hogy egy más testalkathoz alakítunk egy picit, megőrizve a ruha alapstruktúrája. Az is lehet, hogy teljesen mást csinálunk belőle, de ugyanazt az alapanyagot használjuk fel. Ezek szerintem mind jó gyakorlatok és trendek is.

– Ezek közül mit látnál hasznosnak a menyasszonyi ruhákkal kapcsolatban?

– Az újraszabást. Az elmúlt három generáció menyasszonyainak nagyon fontos volt, hogy személyre szabott legyen a ruha. Nem hiszem, hogy bárki is örülne annak, ha ugyanabban a fazonú ruhában jelenne meg, mint az előző nemezdék, ezért lenne megoldás az újraszabás, újratervezés. Vagy nagyon értékes daraboknál az újrastylingolás.