Barót és a Barót-patak mentén fekvő Bibarcfalva volt az otthona annak a 11 éves kisfiúnak, akinek családja 1990-ben indult el az anyaországba szerencsét próbálni. Ákos 1990-től 2016-ig, vagyis 26 éven át bolyongott szüleivel, majd egyedül, helyét keresve, mígnem 2016-ban Győr – Szeged – Eger – Budapest és Szolnok után visszatért oda, ahonnan elindult. Sorsszerűség? Egyéni döntés? Véletlenek közjátéka? Talán mindezek összességéből született meg a hazatérés gondolata, amelyet egyre csak megerősítettek a beégett emlékek ésa remélt jövőképek, de leginkább egy gyerekkori szerelem beteljesülése. S néhány napja a gyümölcs is beérett, akit Eszternek hívnak, és aki e kiállítás gondolatkörének egyik szereplője. A másik Emese, aki született femme fatale Ákos életében, és aki, hol áttételesen, hol finom utalásokban, hol valós arcával ott van a legtöbb képen.
Így fűződnek fel a művek, ciklust alkotva az eszterlánci cérnára, hogy bezáruljon az eszterlánci kör, hogy a művész élettánca itt folytatódjon Erdélyben.
A képgrafikusként induló alkotó, miután mindig is erős vonzalmat érzett az akvarell iránt, könnyedén vedlik át festővé. Kezdetben a fotórealizmus bűvöletében alkot, majd a festményeken feloldódnak a kontúrok, és átadják helyüket egy sfumatos, párás, ködös látványvilágnak. A képi történések álomszerű jelenések, szereplői gyakran ellenfényben tűnnek elénk, fény-árnyék kontrasztokba ágyazva. Ez a finom átmenetből építkező formaképzés sokat köszönhet az akvarell technikájának, s az egyetemi évek litográfiai stúdiumainak. A rajzokon, a szálkás vonalkötegekből kibújó alakoknak vagy tájaknak a papír fehérsége biztosítja a valós fényt, amely egyszerre spirituális és misztikus.
Ákos vérbeli lírikus, kissé átitatva a századelő spleenes melankóliájával. Képein a motívumok a derengő, transzcendens fényfoltok köré szerveződnek, minden művén ott van a nem tudjuk, de érezzük talánya, a derengő figurákban és a fel-felbukkanó olvashatatlan írásjelekben. Minden festő rendelkezik legkedvesebb napszakkal, Ákosé leginkább a hajnal, amely tele titokkal és változással, ígérettel és reménnyel, nem véletlen hát, hogy a művész egyik szeretett Kányádi-versében, amelyet elküldött nekem, a hajnal visszatérő vendég:
Háromszor jött el a hajnal,
gyémántkulcsa hármat fordult;
háromszor jött el a hajnal,
s harmadszor is visszafordult.És a hajnal az újrakezdés szimbóluma is, a festő eddigi élete újrakezdések sorozata, városról városra, egyik félbehagyott iskolából a másikba, mintha azért vonzotta volna mindig az ismeretlen, hogy végül a legjobban ismert felé vegye az irányt.
A rajzokon és a festményeken kibogozhatatlanul elegyedik a valós élmény és a képzelet világa. A műveket egy képes napló lapjaiként is értelmezhetjük, egyszerre nagyon személyes vallomások, ugyanakkor általános, mindenkit érintő dolgokról szólnak; szeretetről, összetartozásról, vágyakról. A kortárs művészetben, az utóbbi évtizedekben erős hangsúlyt kapott a személyesség, az egyéni sors, a saját élet reprezentációja, az önmitológia. Az őszinte feltárulkozás azonban inkább a női művészek sajátossága, a férfi művészek szemérmesebbek és rejtőzködőbbek. Szente-Szabó Ákosban azonban oly erős a gyermeki őszinteség, hogy férfiénje sem tudja elnyomni azt, s életének eme euforikus szakaszát szinte népmesei köntösbe öltöztetve teríti elénk.
A tervezett, de végül velem együtt meg nem érkezett képek közül csak egyet említenék, amely olybá tűnhetne, mint egy varázslatos jóslat. 2013-ban a művész megfestette, kezében tartva, nagytatája iránytűjét. Ákos ma már gps-t használ, ahogy egyik képén rögzítette is útjának adatait, nagytata iránytűje pedig metaforikus üzenet lett, amelyet három évvel később értett meg a művész.
NAGY T. KATALIN
Elhangzott 2017. november 14-én a kolozsvári Minerva-házban, Szente-Szabó Ákos kiállításának megnyitóján. A tárlat november 27-ig tekinthető meg, munkanapokon 10-16 óra között.
