Ezt a kultúrát ugyanis, ezeket a sajátos kolozsvári mikroközösségeket, amelyek városunknak párját ritkító színfoltokat kölcsönöztek, a szocializmus térfoglalásban érdekelt erőinek buldózerei végérvényesen éppen a kiállítás címében szereplő években semmisítettek meg. Ebből adódik az a cseppet sem felvidító tény is, hogy a Feleki Károly által a hóstáti közösségek kisemmizésének és földönfutóvá tételének pillanataiban készített felvételeit az eltelt évtizedek mára dokumentumértékűvé nemesítették.
Amikor Feleki Károly a takaros hóstáti porták és emberek megörökítéséhez hozzálátott, Pillich László, Salamon Anikó és Vetési László már eldöntötték, hogy a szociográfia eszközeivel próbálják a menthetetlenül eltüntetendő világot megörökíteni. Ehhez a cselekedethez, persze, valamennyiüknek jókora adag elszántságra és bátorságra volt szükségük. Vállalták. Következésképpen nekik és néhány élelmes és nem kevésbé bátor szerkesztőnek sikerült az akkori cenzúra éberségét kijátszania, és az anyag egy részét nyomtatásban is közölnie. Jó adag körültekintő tényfeltáró munka, sok-sok empátiadús beszélgetés és nem kevés együttérzés rejtőzik e hatalmas munka mögött.
Az eredményt régi újságkollekciókban és a még akkoriban kiadott könyvben ma is megtalálhatjuk, azt a kockázatot azonban, amit – a korabeli hatalmi akarattal szembeszegülve – ezek az emberek vállaltak, az említett kiadványok nem tartalmazzák. Annak fölfogásához, átérzéséhez és valódi súlyának megállapításához a korszak teljes történelmét és politikai-társadalmi viszonyait ismernünk kell.
Amikor fotóit készítette, Feleki Károlyt nem csupán a közigazgatási döntésnek álcázott politikai indíttatású kisemmizés érdekelte, hanem elsősorban a felbomlasztott közösség és annak elkeseredett tagjai. A szociográfiai feltárással rokonítható szociofotó eszközének valamennyi szabályát figyelembe véve fényképezett, jól átgondolt stratégiával, és ennek köszönhetően felvételei az egykori hóstáti világ sorsának teljes tragédiáját híven közvetítik. A munkák arról is árulkodnak, hogy készítőjük akkor is a fotószakmai és az esztétikai ismeretek és technikák teljes körű birtokosa volt. Ez nem csoda, Feleki Károly ugyanis az egykori kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola formatervezési szakának végzettje volt, tudása tehát szakmájából adott volt.
Földészvilág, lesz maradás? – visszhangzott a kérdés már akkoriban ezekről a felvételekről. Sajnos, maradás nem volt. A kegyetlen hatalom buldózerei mindent maguk alá temettek: a kényelmes családi házakat, a takaros portákat, a gazdaságokat és a gyönyörűséges kerteket is, amelyek az év minden egyes évszakában úgy néztek ki, mint az igényes odafigyeléssel és tudással készített csodálatos kézimunka.
Maradtak a fényképek, amelyeket a művész – aki ma a Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen a fotózás professzora – ismét felmutat ma a közösség még élő és emlékező tagjainak, de azoknak az új generációknak is, amelyek tagjainak ezt a világot, sajnos, már nem adatott megismerni.
Érdemes őket figyelmesen megnézni, hiszen a hóstáti közösségek drámai pillanatai azokon mindörökre megörökítve maradtak. Elkeseredett, tanácstalan emberek nézik rajtuk tehetetlenül, amint mindazt, amit felmenőik és saját maguk, kemény munkával, emberöltőkön át megteremtettek, tönkreteszik, feltúrják, darabokra törik, megsemmisítik. Legyőzött, kisemmizett, reményvesztett nagyapját kisgyerek nézi megilletődve, tehetetlenül. Nem tudja, föl sem fogná talán, mi az oka nagyapja elkeseredésének, de szemei, arca, egész tartása azt sugallja, hogy megérezte: valamilyen rettenetesen nagy baj szakadt rájuk.
Feleki Károly nagy érzékkel örökítette meg az akkori drámai pillanatokat. Mégpedig úgy, hogy melléfogások nincsenek, csak telitalálatok. Fényképezőgépének lencséje pontosan azt látta, amit az egész tragédiából ő láttatni akart, és eközben a felvételek technikailag, de kompozicionális és tárgyilagossági szempontból is nagyszerűek. Olyanok, amilyeneknek a fontos üzeneteket hordozó dokumentumoknak lenniük kell. Funkciójukat, íme, a földészvilág felszámolása után csaknem négy évtizeddel is teljesítik.
Feleki Károly hóstáti fényképei a múlt századi szociofotózás remekművei. Kérem, szeressék és tiszteljék őket, és fontosságukat a következő generációkban is tudatosítsák.
