Bemutatták Káli István legújabb regényét
– Az írói társadalomban, az olvasók körében 1989 után volt egy várakozás, hogy most előkerülnek a fiókból azok a jelentős művek, amelyeket a diktatúra cenzúrája miatt nem közöltek a szerzők. Valóban, szinte minden írónak kerültek elő művei, de hamar kiderült, hogy ezek mennyiségükben és tartalmukban nem mutatják föl az azelőtti évtizedek történetét – mondta Markó Béla, majd hozzáfűzte: már akkor volt egy erős igény, hogy azt a kort, amit mi átéltünk, a kommunista diktatúrát meg kell írni, de csak most kerülnek elő a „fiókból”, az emlékezetünkből az egykori diktatúrabéli történetek.
Markó Béla úgy vélte, a fiatalabb írógeneráció most jutott el odáig, hogy ne a szülei történeteit, hanem saját emlékeit írja meg: sorra jelentek meg a második világháború utáni időszakot feldolgozó művek az elmúlt 10- 15 évben az írók tollából. Káli István regénye is ezek közé tartozik, amelynek önéletrajzi, fikciós és dokumentum vonulata is van, miközben „pontos korrajzot alkot, hitelesen idézi fel a hatalmi rendszert, ábrázolja a mindennapokat” – jegyezte meg Markó.
Káli István regénye nem nagy történelmi regény, hanem Marosvásáhely diktatúrabeli történetét meséli el, alulnézetből, azoknak a kisembereknek a szemszögéből, akiket folyton becsaptak, akikkel elhitették, hogy lehet kompromusszimot kötni a rendszerrel. Nemcsak a regény végén, hanem újból és újból becsapják a főhőst, aki egy embertelen korban emberséges körülményeket szeretne magának teremteni. De ez nem lehetséges, ez csak illúzió – magyarázta a méltató.
Balázs Imre József moderátor kérdésére Káli István kifejtette: nagyjából 15 éve kezdte el foglalkoztatni a kérdés, vajon mitől, milyen nyomás hatására vált ő azzá, aki, majd úgy döntött az önmegismerés módszereként az írást választja. Így fogalmazódott meg benne ennek a regénynek az ötlete.
A történetalkotásban a második világháború végét vette támpontnak, a regény megírásához számos dokumentumot olvasott el, de nem akart csak azokra alapozni, így szülei fiktív és valós történeteit is belefoglalta a kötetbe, illetve azokat az eseményeket, amelyek számottevők voltak abban a korban.
– Minden, ami a cselekmény szálához kapcsolódik közvetlenül, mindazok a személyek kitaláltak, de azok a szemfényvesztők és szemfényvesztettek, akiknek nincs szerepük a regényben, de valamilyen módon igazolják a szemfényvesztők alávalóságát, azok a saját nevükön szerepelnek – mesélte a kötet szereplőiről a szerző.
Balázs Imre József megállapította: a klasszikus történelmiregény-elméletek is Káli Istvánt igazolják: hiszen a történelem nagy embereit valódi nevükön szokták a regényekben nevezni, míg a kevésbé ismert személyeket, akikről a krónikák nem tesznek említést, de akik az alulnézetet biztosítják, mind fiktív karakterek.
Káli István is megerősítette Markó Béla állítását, miszerint egy embertelen korban, rendszerben nem lehet emberhez méltó életet élni. – Egyszerűen vannak olyan dolgok, amiket már nem lehet elviselni. Az én főhősöm, miután elkezdi önmagát látni, rájön, hogy mekkora balek volt egy életen keresztül szemfényvesztettként, a szemfényvesztők áldozataként. Én úgy érzem, ez az egész kornak a tragikuma: hogy az ember belehal abba, amit megélt, amit átélt – magyarázta a szerző.
Balázs Imre József a beszélgetés végén elmondta: Káli István kötete letisztult formában mondja el azt a történetet, amelyet a marosvásárhelyiek, székelyföldiek, kolozsváriak – román lakossággal is rendelkező települések – lakói átéltek a kommunista diktatúrában.
(Borítókép: Káli Istvánnal – balról – Balázs Imre József beszélgetett. Fotó: Rohonyi D. Iván)
