Oroszországban miként a múltban, ma is csak a birodalmi szemléletet elutasító kisebbségnek van bűntudata az 1956-os magyar forradalom elfojtása miatt – állította a Vedomosztyi című napilap csütörtöki számában Alekszej Makarkin politológus, az orosz Politikai Technológiák Központjának alelnöke.
Makarkin a Hogyan értsük meg a magyarokat? című cikkében emlékeztetett a Levada Központ egy szeptemberi felmérésére, amely szerint az oroszok 57 százaléka (köztük a 18–24 évesek 83 százaléka) nem is hallott a magyar ’56-ról, a többiek 60 százaléka pedig negatívan vélekedett az akkori magyarországi eseményekről. Mindössze 15 százalék osztotta azt a mai Magyarországon és Európában elfogadott véleményt, hogy 60 évvel ezelőtt népfelkelés tört ki a Szovjetunió által Magyarországra kényszerített rendszer ellen.A szerző szerint a szovjet emberekben elsősorban a budapesti utcák eseményeinek véres és kaotikus képe élt, a kommunisták meglincselése, ami összefonódott a nyugati titkosszolgálatok és azon horthysta tisztek tevékenységével, akik a második világháború alatt a Szovjetunió ellen harcoltak.
Ez a sztereotípia a peresztrojka idején kezdett feloldódni, ám ismét felerősödött a gorbacsovi idők értékeinek lejáratódása, valamint annak nyomán, hogy a Nyugatra ismét geopolitikai riválisként, sőt ellenségként kezdtek tekinteni Oroszországban. A „posztkrími hatás” (a Krím Oroszország által történt elcsatolása által felkeltett nacionalista lelkesedés) minimálisra csökkentette a nyugatosok arányát az orosz társadalomban.
Makarkin rámutatott, hogy az orosz kommunisták és konzervatívok egyaránt a birodalmi, geopolitikai szemlélet alapján állnak, és emiatt egyaránt ellenérzéssel viszonyulnak a magyar felkeléshez.
„A posztszovjet Oroszországban helyreállt a birodalmi konszenzus, amelynek értelmében bűnöző az, aki orosz katonára lő, függetlenül az időtől, a helytől és a körülményektől” – írta.
A szerző kitért rá, hogy ez alól a szovjet történetírás abban az esetben tett csak kivételt, ha az, aki lőtt, „haladóbb” volt, mint az orosz honfitársak. Ez 1956-ra értelemszerűen nem vonatkozott, de a magyar 1848–49-es forradalomra vagy az 1863-as lengyel felkelésre igen. A kommunizmus bukásával ez a séma is összeomlott, és helyébe a „mindig nekünk van igazunk” egyszerű és következetes elképzelése lépett.
„A felkelt magyarok olyan embereknek tűnnek, akik felül akarták bírálni a Nagy Honvédő Háború eredményét – ami az oroszok túlnyomó többsége szempontjából a világtörténelem legfontosabb eseményének számít” – fogalmazott a szerző. „Ezért a budapesti tankokért való bűnbánat csak azoknak az orosz liberálisoknak az osztályrésze, akik azon szovjet állampolgárok örökösei, akik ’56-ban elítélték saját országuk katonai lépéseit” – írta a szerző.
Makarkin a szovjet intervenció nyílt ellenzői között sorolta fel Mihail Molosztovot, Revolt Pimenovot, Borisz Pusztincevet, Viktor Sejnyiszt, Erik Jugyint és másokat. A cikk szerint jelentősen többen voltak azok, akik csendben éreztek együtt a magyarokkal, és csak a család vagy ismerősök nagyon szűk körében nyíltak meg.
„Ma a viták értelemszerűen sokkal nyitottabbak, és a magyarokkal való együttérzésért nem jár börtön vagy üldöztetés – de mindkét esetben birodalomellenes kisebbségről van szó” – állt a cikkben.
A szerző meglátása szerint az oroszok a hiányos tájékozottságuk mellett azért sem értik meg más országok fájdalmát – a magyar ’56 mellett például a lengyelekét a katyni mészárlás miatt vagy a balti országok második világháború előtt deportált lakóinak sorsát –, mert úgy érzik, hogy a szovjet időkben odahaza sokkal nagyobb veszteségeket szenvedtek el, ám ennek ellenére sem sopánkodtak, hanem győzni tudtak a második világháborúban. Makarkin következtetése szerint Oroszország polgárainak mélyebben át kellene gondolnia „saját történelmét, saját nagyszerű és tragikus tapasztalatait – önostorozás, de egyúttal a birodalmi komplexuson alapuló öntömjénezés nélkül”.
