A magyar diplomácia alapvetően jó viszonyt ápolt Bukaresttel a PSD-ALDE kormánykoalíció idején, a felek megpróbáltak együttműködni, már amennyire ezt lehetővé tette a Cotroceni-palota aknamunkája, amelynek magyarfóbiája immár mintegy tíz éve tart. Az elnöki hivatalban ez az iszony elkezdődött már Traian Băsescu második mandátumában, majd folytatódott teljes meggyőződéssel és következetességgel Klaus Iohannis elnöksége idején. Az optimisták remélték, hogy ez a viszolygás alábbhagy Iohannis második mandátumában, de egyelőre hiú ábrándnak bizonyult. Aurescu mégis fogadta Szijjártót, tudtuk meg magától a román diplomácia vezetőjétől, hiszen a magyar külügyminiszter amúgy is eljött volna Kolozsvárra és Gyulafehérvárra, mint ahogy korábban is tette már, Bukarest pedig most inkább tető alá hozott egy megbeszélést még akkor is, ha nem volt meggyőződve annak eredményességéről. Meggyőződésem, hogy a magyar fél sem érkezett túl nagy reményekkel, inkább a tűzoltás tűnt fontosnak mindkét fél számára, hiszen Klaus Iohannis bárdolatlan és szokatlan nacionalista, magyarellenes kirohanására Európában is felfigyeltek. Márpedig sem Brüsszel, sem Berlin, sem Párizs nem szereti, ha Kelet-Európában felmerül a nacionalista érzelmek elszabadulásának a lehetősége.
Budapest évek óta nem talál partnerre Bukarestben, ahol egyrészt a nagyfokú politikai instabilitás, a folyamatosan cserélődő miniszterek és kormányok teszik nehézzé a koherens és előrevivő tárgyalások folytatását. Az elmúlt tíz évben Budapest kezdeményezett, inkább Magyarország szeretett volna szorosabb együttműködést kialakítani Romániával, aminek a lehetőségét Bukarest rendszerint elutasította úgy értékelve a helyzetét, hogy Románia jelenlegi nemzetközi megítélése jobb, mint Magyarországé, ezért nincs rászorulva arra, hogy nyugati szomszédjával egyezkedjen.
Ezzel a találkozóval Románia azt akarta üzenni Európának, hogy civilizáltan párbeszédet folytat szomszédjával, amely a román fél álláspontja szerint nincs tekintettel a román nemzet érzékenységére. A magyar fél is sikernek tekintheti, hogy elkezdődhet egy olyan hosszabb lefutású tárgyalás, amely esetleg magában hordozza a közeledés reményét. Bukarest és Budapest a találkozó tényével tehát Európának üzent. Egyébként tartalmilag a sajtótájékoztatón elhangzottak sokkal inkább a két fél belpolitikai céljait szolgálták és nem a román-magyar közeledést. A bukaresti sajtótájékoztató egyfajta pankrációhoz hasonlított, amelyben mindkét fél megpróbált a diplomácia keretein belül saját belpolitikai többségi közösségének üzenni olyan szurkálódásokkal, amelyek a két ország határain kívül a nemzetközi politikában már nem bírnak relevanciával.
Aurescu megadta ehhez az alaphangot azzal, hogy felfedte a találkozó kényszeredett jellegét, majd elmondta a szokásos Trianon-leckét, amire Szijjártó egy kis ezeréves múlttal válaszolt, majd ő is elmondta, hogy a magyar fél hogyan tekint az 1920-as békediktátumra. A probléma az, hogy a két fél már idestova száz éve ismeri egymás kölcsönös véleményét Trianonról, ezt fölösleges külügyminiszteri találkozók utáni sajtótájékoztatón ismételgetni, hiszen tapodtat sem visz előre.
A román fél kevés konkrétumot mondott. Aurescu hosszú cikornyás diplomáciai szövegbe csomagolta a magyar fél kioktatását, majd egyedüli konkrét és érzékeny témaként a gazdaságfejlesztési programot érintették, amellyel kapcsolatban Bukarest mindenáron írásos megállapodást akar Budapesttel. Az ügy levegőben maradt. Félő, hogy ez olyan újabb tárgyalási fejezetet nyit, amely tovább mérgezi a két ország viszonyát. Mindkét fél, de különösen Aurescu görcsösen emlegette a pragmatikus, európai szellemű viszony szükségességét, a törvényesség tiszteletben tartását, ami jól mutatta, hogy a steril diplomáciai jelszavakon túl aligha haladt előre a román-magyar közeledés ügye. Az elvi kérdésekben egyetértettek, a konkrét ügyekben szinte egyáltalán. Mind Szijjártó, mind Aurescu inkább azzal volt elfoglalva, hogy a magyarjainak, illetve a románjainak üzenjen, és mindketten be is seperték nemzettársaik tetszését. Mellesleg nem is tehettek másként a találkozó kényszeredettsége és a román fél alaphangleütése miatt.
Hagytak azért némi reményt, amely halványan pislákol. A találkozó után a legtöbbekben az a kérdés merülhetett fel, hogy mi lesz, ha Bukarest megakadályozza az erdélyi gazdaságfejlesztési program folytatását. Egyáltalán ez lenne a valódi célja Bukarestnek, hogy vállalhatatlan feltételeket támasszon Budapesttel szemben, és ezzel ellehetetlenítse a gazdák megsegítésére irányuló program folytatását? Bukarest remélhetőleg felméri, hogy ezzel több kárt okoz, mint amennyi hasznot húz, hiszen a haszon ebben az esetben pusztán az idegengyűlölő, nacionalista ego kielégítése, a mélyromán választók számára bebizonyítani azt, hogy minden, ami a magyaroknak jó lehet, azt Bukarestnek muszáj megakadályoznia. A programnak megkérdőjelezhetetlen a kölcsönös haszna, hiszen elvégre Romániába beruházások érkeznek. Félő azonban, hogy a román diplomáciában jelenleg kevés az igény a pragmatikus, európai, rendezett román-magyar viszonyra, sokkal inkább erősebb a késztetés annak az aberrációnak a bizonyítására, hogy Magyarország mezőgazdasági eszközök beszerzésére nyújtott támogatással „akarja ellopni Erdélyt”.