Borisz-napló
AMBRUS RÉKA
Pedig lassan, de biztosan ő is változik. Mármint Borisz. Az elmúlt hónapokban alaposan ránk ijesztett étvágytalanságával. Nem egyik napról a másikra történt. Először csak keveset hagyott meg a tápból, aztán egyre többet. Pedig évekig nem volt gond az étkezésével. Eleinte bármit felfalt. Aztán 3-4 éves korában egyszer csak elhatározta, hogy a méregdrága, nagyon egészséges, egyforma hurkácskákból álló, de minden bizonnyal ízetlen eledelt inkább hanyagolni fogja. Váltottunk egy azonos márkájú, szintén jó minőségű, bár valamivel olcsóbb és kevésbé egészséges verzióra, amiben színes puffasztott falatok is voltak. Főleg az utóbbiak nyerték el a tetszését. Mindig ezeket válogatta ki és fogyasztotta el elsőnek. A maradéknak a nap folyamán kelt lába, tehát minden rendben ment egészen körülbelül egy évvel ezelőttig. Akkoriban kezdte meghagyogatni a színtelen hurkácskákat. „Na ezt a csomagot még megeszed, aztán keresünk valami mást” – gondoltam. És meg is ette lassanként. Borisz nem fogyott, az emésztése rendben volt, mi pedig egy drágábbacska színes-puffasztottra váltottunk. Fellobbanó lelkesedéssel vetette rá magát. Megnyugodtunk. Nem a legegészségesebb, de kifejezetten káros anyag – cukor, tejszármazék vagy szintetikus színezék – nincs benne, hát megéri. Élvezze az a bundás az életet! Élvezte is, amíg a Magyarországról hozott 2,5 kg-os zacskó el nem fogyott és mi arra ébredtünk, hogy Kolozsvár-szerte nem lehet pont ezt a tápot megkapni. Nem baj, Tamásnak úgyis útja volt Pestre, hát megkértem, hozzon neki. Hozott is, csak nem azt, amit kellett volna, hanem a régi változatot. Volt tehát egy 2,5 kg-os tápunk, amiben elvétve voltak csak színes falatok és egy finnyás nyulunk, aki az Istenért sem ette volna meg a natúr szemeket. Mérges voltam. Azt sem tudtam már, kire. Tamásra, mert nem képes megjegyezni, milyen tápot preferál a bundás? Vagy Boriszra, mert válogatós és nem jó neki az, amit évekig probléma nélkül fogyasztott? Kísérleteztünk. Vettünk drága és olcsó, színes és natúr, homogén és változatos falatkákat tartalmazó étkeket, mindenféle márkájút. De az uraságot nem volt könnyű lekenyerezni-tápozni. Válogatott szüntelen. És inkább éhezett – amit nem mertünk hagyni, nehogy leálljon az emésztése. Előnyére vált, hogy rászokott a szénára. Többféle extra nasit kapott: csipkebogyót, lucernapárnácskákat, szárított murok- és zellercsipszet. Utóbbiakat házilag készítettem neki. A piacról megvettem a legbióbbnak kinéző (értsd aszott, göcsörtös, csökött) zöldségeket, majd otthon vékony karikákra vágva szárítgattam a lerben. Sok volt vele a macera, de a siker nem maradt el. Tápból már csak keveset evett, de ezekkel az extra finomságokkal feljavítottam a menüt, nehogy lefogyjon a drága.
Így éldegéltünk pár hónapig, amíg Tamásnak újra dolga akadt Pesten. És végre! Végre valahára megjöttek a színes, ropogós falatkák. Kicsit izgultam, fog-e neki ízleni a nagy kényeztetés után, de eszi, mint a vöcsök. Esténként a kanapéról kikunyerált tökmag-mogyoró-kesu-fűzfaág is lelkes gazdára talál. Sőt, olyan lelkesre, hogy a bárasztalkáról való önkiszolgálás megint divatba jött. Tudja a füles, hogy nem szabad neki oda felmászni, mégis megteszi. Ha felfigyelünk az üvegtálkák koccanására és idejében beszaladunk a szobába, az asztalról leröppenő nyúl látványa fogad, aki a zsákmányával boldogan menekül egy sötét, védett kuckóba. De van mikor koccanás nélkül sikerül az akció, s ilyenkor már csak arra figyelünk fel, hogy jóízűen ropogtat valamit a szoba sarkában. Az is gyakran előfordul, hogy a lekergetés ellenére megint visszaugrik, sőt a berohanásunk láttán épp hogy megrebben, de ott marad, mintegy üzenve: eddig sem lett belőle paprikás, most miért lenne, ugyan bizony? Ekkor el lehet kapni, ha elég gyorsak vagyunk, de az is segít, ha ordítozva s hadonászva kergetjük a szobájába. Ilyenkor általában nem próbálkozik tovább körülbelül egy fél napig. Sztoikusan várja, hogy lenyugodjunk. A legérdekesebb jelenet az volt, amikor cukrot lopni kaptam el a drágát. Esténként ugyanis epret falatozunk s azt egy csésze kristálycukorba mártogatjuk. Ez utóbbi ott szokott maradni naphosszat az asztalon. Pontosabban „szokott volt”. Mert egyik nap arra lettem figyelmes, hogy Borisz nyakig az enyhén eperleves cukorban ropogtat. Hadonásztam, kiabáltam – semmi. Csak akkor ocsúdott fel az édes mámorból, mikor már a grabancát szorongattam. No, azóta már csak távirányítókat tárolunk az asztalkán, azokat is lefordítva. S hogy miért így? – kérdezhetné egy jámbor laikus. Mert „ha nincs mogyoró, a nyomógomb is jó” felkiáltással az összeset bekebelezné őurasága...
