Iohannis számára a két ország közötti stratégiai partnerségi nyilatkozat elfogadásának huszadik évfordulója szolgáltatta az alkalmat, hogy magyar kollégája felé meghívást intézzen. (A dokumentumot 2002. november 29-én Budapesten írta alá Adrian Nastase román és Medgyessy Péter magyar miniszterelnök a néhány hónappal korábban, még a Fidesz-kormány idején életbe lépett kedvezménytörvény körüli viták árnyékában – apropó „jószomszédi feszültségek”.)
Nem mintha különösebb ürügy kellene ahhoz, hogy Románia és Magyarország államelnöke időről időre találkozzon, de tény, legutóbb tizenkét évvel ezelőtt járt hivatalos meghívásra Bukarestben magyar államfő Schmidt Pál személyében. Magánlátogatáson persze annál többen és többször – ezeknek aztán rendszerint volt valamiféle kellemetlen utózöngéjük. Afféle: „mégse kéne hagyni, hogy ezek a magyar politikusok úgy járjanak Erdélybe, mint haza…!”–félék. A legemlékezetesebb Sólyom László 2009. március 15-i látogatása volt, amikor Traian Basescu egyszerűen megtagadta az elnöki gép leszállási engedélyét, mert a magyar államfő úgy fogalmazott: a Hargita megyei „önkormányzat” (és nem a Hargita megyei „tanács”) meghívására érkezik. Az autonómia - legyen annak önkormányzat-verziója - bármilyen felemlegetésétől köztudottan idegessé váló Basescu erre hivatkozva tette meg az udvariatlan gesztust. (S hogy mikor járt utoljára román elnök hivatalos látogatáson Budapesten? Szintén Basescu volt az, mégpedig Sólyom László meghívására - a botrány előtt néhány héttel, 2009. február 2-án. Ennyit az elnöki vizitek hatásosságáról…)
Ez az „úgy járnak ide, mint haza!”- fíling Novák Katalin májusi magánlátogatása alkalmával is megzavarta az itteni politikai közérzetet. Elsősorban a torockói Székelykőn tett kirándulás, az (akkor épp) piros-fehér-zöldre festett magasságjelző társaságában készült fotó posztolása bolygatta meg a románok érzékenységét. Ilyen összefüggésben a mostani meghívás - ha az elnöki hivatal jól kommunikálja – akár azt is jelezheti: Iohannis érzi annyira otthon magát országában, hogy nem keríti hatalmában semmiféle frusztráció, ha magas rangú magyar hivatalosságok lépik át a határt. Ezt nyilván nem minden román politikus mondhatja el magáról, különben nem tiltakoztak volna annyian - és olyan hevesen - Novák Katalin azon kijelentése ellen, miszerint köztársasági elnökként kiemelt feladatának tartja az összmagyarság képviseletét. A román külügy csípőből tüzelt: „Magyarország nem formálhat jogot a határon túli magyarok képviseletére, legfeljebb kulturális kapcsolatot ápolhat a más államokban élő magyar etnikumú állampolgárokkal”, írták közleményükben.
Feszültségek, lám, bőven vannak, sajnos ezek nagy része épp a Cotroceni palotából ered via liberális pártszékház, miniszterelnöki hivatal és egyéb „alárendelt” intézmények. Az elmúlt években Bukarest többször és hangosan jelezte: úgy ítéli meg, hogy nem illeszkedik a kétoldali megállapodásokban meghatározott keretek közé a magyar kormány „agresszív”, „etnikai alapú” erdélyi befektetési politikája. De, mint emlékszünk, voltak durvábbak is: a diplomácia elvont, ám jól érthető nyelvezetének kifejezőképességét kevesellve Iohannis két éve olyan nyers aberrációra ragadtatta el magát, miszerint az RMDSZ és a szociáldemokraták összejátszanak Erdély „elveszejtésére” Magyarország javára. (A magyar külügy annak idején jobbnak látta tapintatosan egyetlen szemöldökfelkapással lereagálni a helyzetet…) Orbán Viktor tusványosi beszéde Bukarestben is kötelező módon kiverte a biztosítékot: rasszizmussal, NATO- és EU-ellenes megnyilvánulással vádolták a magyar miniszterelnököt, elsősorban azt kifogásolva, hogy ezeket az üzeneteket Románia területéről röppentette fel. És akkor most itt van ez a szegregációs vád, a magyar kormány támogatásával létrehozott tanintézmények visszautasítása azon a címen, hogy a kedvezményezettek „csak” a magyar gyermekek. Bár ezt a kormánynál hajlamosak „helyi nézeteltérések” kategóriájába sorolni, amelyek nem befolyásolják negatívan a koalíció teljesítményét, hát egyáltalán nem az.
Román politikai kommentátorok szerint a bukaresti meghívás mögött nem csak a jószomszédság, közös projektek iránti érdeklődés megélénkülése, a stagnáló/befagyott magyar-román kapcsolatok felélesztése húzódik, hanem valamennyi román érdek is. Egyrészt Románia Schengen-tagsága, amelyet a tagországok egyöntetű döntéssel kell meghozzanak. Bár kevés a valószínűsége – írják -, hogy Budapest egyszemélyben keresztbe tesz Bukarestnek, biztos, ami biztos, jó lenne kifogni a szelet a vitorlából néhány baráti gesztussal – vélik. (Mások megjegyzik azt is: ha valakiknek, akkor a magyaroknak végképp nem érdekük, hogy a schengeni határ megmaradjon Magyarország és Románia között, tehát semmiképp sem fognak ellene szavazni.
Egy másik fontos román célkitűzés a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetbe (OECD) történő felvétel. Magyarország 2017-ben megvonta támogatását Romániától a marosvásárhelyi katolikus líceum működésének ellehetetlenítése miatt. Ennek a helyzetnek a (különben egyáltalán nem megnyugtató) rendezése után viszont ismét megígérte, hogy a román tagságra szavaz, a csatlakozási kérelem pedig megint napirenden.
Más elemzők szerint a szomszédban dúló háború erősítette fel a román-magyar viszony tehermentesítésére való törekvést. Annak bizonyítási kényszere, mindenekelőtt a román fél részéről, hogy az erdélyi magyarság nem számít feszültséggócnak ebben a felfordult világban. Hogy az itt élő magyarok jogai „példásan” tiszteletben vannak tartva. Hogy ezek a feszültségek, amelyek regionális viszonylatban biztonsági kockázati tényezőként értékelhetők, lám, párbeszéd útján csökkenthetők. Vagy legalábbis törekedni fognak erre.
Hogy milyen sikerrel, annak bizonyítására minden nap teremt majd lehetőséget…
