Hárman állunk egymással szemben, de egyiknek sem futja többre. De aztán zavar támad, s erre figyelünk: Novák Katalin hirtelen elindul, úgy megbolydítva az őt szorosan átfogó testőrök, szelfizők és mindenféle bámészkodók seregét, hogy már csak a jelenet láttán felszökik az ember adrenalin szintje. Nem mintha abból itt, Nagykárolyban szerda délután kevés lett volna.
A reggelem úgy indult, ahogyan kellett: nem túl korán, nem túl későn, nem volt forgalom, tudtam, hova indulok és kicsit sem izgultam, pedig mindig gyomoridegem van, amikor ultrákkal találkozom. Műsorvezetőként is volt ehhez a fajtához szerencsém, de terepen valahogy nem bírtam még legyőzni azt az elemi szorongást, amit az eltorzult arcú ordibálók tömege általában kelt bennem. Tehát elindultam ezt a fóbiámat ápolni Nagykárolyba, annak kapcsán, hogy Kölcsey volt bátor a környéken születni, volt bátor itt himnuszt írni nekünk, magyaroknak, és mi köszönetképpen most voltunk bátrak (vagy nem is tudom, mi kell ehhez Romániában, talán találékonyság, vagy ahogyan mások mondanák: érdekképviselet) szobrot állítani neki.
A tavaly év végén jártam szülőfalujában a Szatmár megyei Sződemeteren, ahol egy nagyon ízléses kis épületegyüttes őrzi az emlékét a mi Kölcseynknek, az ő Kölcseyüknek. Mert - bár kevesen -, de itt még büszkén őrzik a falu nagy szülöttjének emlékét. Nem úgy, mint például az egy hajításnyira fekvő Érmindszenten, amely hasonmód kicsi település, de még mindig akad olyan lakosa, akinek évtizedek alatt sem volt ideje az Ady-házat meglátogatni. De erről talán máskor.
A reggelnél tartva, azzal poénkodtam román évfolyamtársaimmal egy közös whatsup csoportban, hogy készülök Nagykárolyba, vélhetően ott lesz a Calea Neamului is a szoboravatón, ezért a sárga dzsekimben, kék farmerben és piros sportcipőben megyek, hogy ne tűnjek ki a tömegből, esetleg nehogy még valami okán úgy járjak, mint egyszer hasonló tömegben. A kolléganőm is jót derült a csoportba küldött trikolór felszerelésemről készített fotómon. No, de az érdekes részhez pörgetek: megérkeztünk Nagykárolyba. Első látásra több volt a biztonsági személyzet, mint az ünnepelni jött tömeg. És az elején az előbbieknél is többen a román zászlókkal felszereltek. Nagyjából érkezésünkkor - körülbelül egy órával az 5 órára tervezett programkezdés előtt – fogott bele a trikolór-tömeg skandálni. Az elején még csak úgy ímmel-ámmal, a hangszálaikon is érződött, hogy nincs még teljesen beskálázva. Ezen hamar segítettek, illetve mire a műsor minden oldalról beindult, a magyar tábor is jókorára nőtt. Onnan lehetett gyanítani, hogy ki magyar, hogy a szoboravató ünnepség köré húzott biztonsági kordonra hosszú métereken keresztül egy nagy román trikolór volt terítve. Mögötte kolompokkal, bocskorokkal, csergékbe és bundákba bújt román zászlót lengető tömeg állt. És alkalomadtán azt kiabálták, hogy itt mindig is Románia volt és mindig is az lesz, és ezt jó, ha mindenki megjegyzi. Bár szép számmal voltak, de ahol a kordonra feszített zászlólepedő véget ért, onnantól látványosan sűrűbb volt a tömeg. Gyanítottam, hogy ezek az ünnepelni jött magyarok, ezért nem állnak be a román trikolór mögé. De az is lehet, hogy egyszerűen olyan helybéli románok és magyarok, akik most valamiféle vegyes érzést élhetnek meg, egyrészt örömöt a szoboravató kapcsán, hogy az előző, fűrésszel lefejezett Kölcsey-szobor helyett most újat kap a város, másrészt dühöt, hogy ebbe az örömbe olyanok akarnak okvetlen belerondítani, akiknek a legkevesebb közük sincs a városhoz, szülöttjeihez. De hiszem, hogy sok helyi román a kollégáimhoz hasonlóan csak szégyent érzett, azt, hogy legszívesebben elsüllyednének. A román föld alá.
Ha azt mondom, hogy ilyent már rég nem láttam Kolozsváron, akkor azt nem kérkedésből teszem, mert bizony emlékszem még olyan március idusára, ahol lökdösődés volt. Bár itt a legpocsékabb szöveget szórták felénk a zászlólengetők, tettlegességre nem került sor. Illetve valamelyest igen, de izolált és nem feltűnő eset volt. Nem keltett hullámokat. Csak bennem, bennünk. Csak a mi kedvünket rontotta el, az enyémet és a kollégáimét. Az operatőr kollegina, Aida anyukája magyar volt, apukája román, ő pedig mindkettő, így azt sem tudja, amikor románul, vagy amikor magyarul szólal meg. Velem ösztönösen magyarul beszél, románokkal ösztönösen románul. De ha a helyzet megkívánja, akkor velem is órákon át csak románul cseveg. Lehet, így kellett volna Nagykárolyban is, és akkor nem köpik le a kordonon túlról.
Első reakciónk a lefagyás volt, ilyenkor az ember azt sem tudja, hogy honnan jött az „áldás”. Én közben fürkésztem a tekintetét, hogy vajon miként érinti, mit gondol, mi a teendő. A humorérzékének köszönhetően két perc múlva már nevettünk az egészen, a slusszpoénon, hogy az összes idesereglett magyar közül éppen őt szúrták ki leköpés céljából, azt, aki román is. Még derültünk keveset ennek a szimbolisztikáján, hogy nahát, milyen mélységesen jellemzi ez a gesztus ezt az országot, az etnikumok között szisztematikusan keltett feszültségeket. A román leköpte a románt... lényegében szembe köpte saját magát. Nevettünk rajta és már mi sem tudtuk, hogy mennyi az őszinte és mennyi a generált nevetés ebben. Azt hiszem, mélyen kicsit mindannyian ezen rágódtunk. A többire már nem is jutott eszünk átgondolni.
Én maradtam a köpés gondolatkörében és észrevétlenül elbújtam magam mélyére, hogy a „takarodjatokhazák!” is már csak messziről csengtek át. Mindeközben lezajlott a szoboravató, a magyar köztársasági elnök is elment, de még előtte ismét egy hirtelen kanyarral odaszaladt a román kiabálókhoz – szívrohamot hozva mindenkire, főképpen a biztonságiakra – és kezet rázott közülük sokkal. Valamelyest enyhített a lelkiállapotomon ez a gesztus, meg az, amit a ledöbbent román zászlós arcokon láttam: bár percekkel ezelőtt még magyarellenes szövegeket kiabáltak, most, amikor ott áll előttük egy parányi, de fontos nő, boldog húsvétot kívánva nekik és békülő kezet nyújtva feléjük, akkor visszanyújtják és kezet ráznak. Vajon miért? Sunyiságból, vagy döbbenetből? De érdekes ennek is a pszichológiája...
Közben beszélgettem a polgármesterrel - akinek a családjában sváb, román, magyar, minden van – olyan zavarban voltam, hogy valamiért én kezdtem el szabadkozni, hogy „úgy sajnálom”, hogy „átérzem, mennyire fontos volt ez a rendezvény számukra, mások pedig elrontják...” A polgármester biblikusan válaszolt, hogy bocsássunk meg nekik, nem tudják, mit cselekesznek! Máskor ezt a reakciót kissé patetikusnak véltem volna, de ott és akkor helye volt ennek és hatott. Fel is derültem volna tőle, már csak az a fránya köpés dolog szúrt belülről, mint egy nem túl fájdalmas, de irtó mód idegesítő nyilallás. Abban a gondolatörvényben forogtam egyvégtében, hogy az előbb még az egyik román kollégám a másik román kollégámat nyugtatgatta, amiért azt egy másik román leköpte... Erre kérdezte az tőlem: Marci, hogy mondják magyarul, hogy „nagyobb vagy annál”? Nagyobb vagy annál – fordítom le. „Aida, nem baj, te nagyobb vagy annál” – mondja ki botorkáló nyelvvel, de magyarul. És a szégyennek ez a rettenetes hangulata terjed el megint a társaságunkban, az egész autóban.
ÚI. Az út vissza Kolozsvárig hosszú és csendes volt. Főképp csendes.
Borítókép: Gönczy Tamás
