Persze, felmerül a kérdés, hogy mennyire indokolt Bukarest érzékenysége. Mert ha folyton a románok érzékenységére figyelnénk, akkor a magyar és a székely himnuszt soha nem énekelnénk, és talán Csíksomlyóra sem zarándokolnánk el. Anyanyelvünket sem használnánk szinte soha a nyilvánosságban, hiszen amikor beszélünk, jó eséllyel egy román is mellettünk van, akit ugyebár zavarhat, ha magyar szót hall. Aki ezt az egyébként téves megbékélési taktikát javasolja, vagy túlzottan egyoldalúan javasolja, az rendszerint elmulasztja feltenni a kérdést, hogy a románt miért is zavarja, ha magyar beszédet hall. Hát a válasz egyszerű, azért zavarja, mert „anyatejjel” szívta magába a magyarellenességet, azt a felfogást, miszerint a magyarok a kizsákmányoló ősellenségek, akik egy évezreden át elnyomták és kiszipolyozták a románságot, s a román nép ezért nem fejlődhetett úgy, mint a többi nemzet. Ezzel magyarázza egyébként sok román azt a kisebbségrendűségi érzését, ami a fiatal és kis nemzetek tagjait általában nyomasztja. Ez az egyoldalú életérzés dominál a román társadalomban és a néplélekben annak ellenére, hogy a román diplomácia, de sokszor a közember szintjén is megnyilvánuló diplomatikus magatartás – ami a románokra egyébként jellemző –, megpróbálja tompítani a gyűlöletet. De időnként óhatatlanul felszínre tör a kezeletlen és a román társadalom szintjén kibeszéletlen probléma, a magyarokkal szembeni averzió, mint ahogy nálunk magyaroknál is a már-már krónikusnak számító fölösleges zászlólengetés és himnuszéneklés. De vannak olyan ünnepi alkalmak, amikor helye van a himnusznak, a nemzeti jelképeknek (persze egészséges és ízléses arányban), és a csíksomlyói zarándoklat ilyen alkalom.
Bukarest papíron (a törvények szintjén) toleráns és kisebbségbarát, de ez disszonáns a néplélekben uralkodó elültetett gyűlölettel. A román diplomácia ezt próbálja ellensúlyozni a kétségbeesett megnyilvánulásaival, amikor szinte minden nagyobb magyar rendezvény után menetrendszerűen kiadja az ejnye-bejnyéző közleményét. Az elmélet és a gyakorlat között azért van különbség, mert Bukarest szükségét érzi ellensúlyozni azt a nagylelkűséget, amit törvények szintjén a kisebbségeknek megengedett, de annak a toleráns szellemiségét még nem tudta magáévá, meggyőződésévé és saját értékrendjévé tenni. Reméljük, hogy ez valamikor sikerülni fog a román nemzetnek.
Romániának a magyarsággal szembeni időnként burkolt, máskor világosan megnyilvánuló nacionalizmusa főleg abban érhető tetten, hogy Bukarest azt várja el a kisebbségeitől, ne használják az anyanyelvüket, a nemzeti jelképeiket, a gyerekeik lehetőleg tanuljanak románul. Bukarest nagyon jól tudja, hogy ez az asszimiláció biztos útja, ezért gyakorol egyfajta pszichológiai nyomást az igazságszolgáltatás, a rendfenntartó erők és a diplomácia révén. Bukarest őszintén nem akarja integrálni az egyedüli megmaradt fontos nemzeti kisebbséget, a magyarságot, mert ez azt jelentené, hogy meg kellene engednie neki, és el kellene fogadnia, hogy a törvények által biztosított kisebbségi jogaival a nyilvánosságban is élhet. Márpedig így nem sikerül elég gyorsan eltüntetni (értsd: elűzni vagy asszimilálni) a magyarságot. Nekünk rohamos tempót jelent ugyan a népszámlálás által megerősített fogyás, de a román államnak ez még mindig bosszantóan lassú.
Nem árt tehát átlátni a szitán és a helyén kezelni ezeket a diplomáciai csörtéket, amelyek a román fél részéről már-már komikus vonásokat mutatnak. Nem is kell bagatellizálni azokat, de nem is szabad hagyni, hogy ránk telepedjenek, és semmiképpen ne fogadjuk el egyoldalúan a románok érzékenységét, ami egyoldalú nemzetképből és ellenségképből fakad. Ehelyett jó lenne tárgyalni a románokkal arról, hogy miért is alakult ki bennük ez a sokszor magyarságfóbiába átcsapó túlzott érzékenység.
