KOVÁCS DOLORES VIVIEN
A jegyen ugyan 8 és fél óra állt, ám a CFR és a MÁV szolgáltatásait ismerve alapjáraton egy órával többre számítottunk – mint kiderült, a megérzésünk nem csalt. Az út első felében azonban szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy a két országos vasútszolgáltatónak sikerült felülmúlnia önmagát, ugyanis a nemzetközi járatról többek között hiányoztak a konnektorok.
Tehát a nagyjából tízórányi, mindenféle elektronikai eszközök feltöltésének lehetőségétől mentes utazás után, fél hét körül megérkeztünk Bécsbe. A szállás elfoglalása után a helyi ínyencségekre kiéhezve felkerestük a közelben található legjobbnak tűnő éttermet. Nem nehéz kitalálni, hogy a hatfős társaságunk mit rendelt: az ikonikus bécsi szeletet, köretnek krumplisalátát, kísérőnek egy korsó csapolt sört kértünk. A kiszolgálás gyors volt, a bécsi szeletben és a sörben nem csalódtunk, viszont az osztrák krumplisaláta, mondhatni, párhuzamos a miénkkel. Az első esténk ezzel végetért, a hosszú út, a viszonylag kései érkezés és az egyórás időeltolódás miatt mindenki tollúbálba kívánkozott.
Másnap reggel újult energiával indultunk el a helyi nevezetességek felfedezésére. Első meglepetésünk a szállásunk ajtaján kilépve ért bennünket: az időjárás-előrejelzés szerint az otthoni hőmérséklethez mért plusz 6 fok a vad szélfúvás miatt hidegebbnek érződött. Fogunkat összekocogtatva indultunk el az első megállónkhoz, a Belvedere kastélyhoz. A jegyek kiváltása után beálltunk a kígyózó sorba, amely az Ausztria legértékesebb műemlékgyűjteményének otthont adó kastélyába vezetett. Meglepetésünkre a már kívülről lenyűgöző látványt nyújtó kastélymúzeumba a vártnál gyorsabban bejutottunk. A csomagjaink letétele után mindannyiunk ámulata a kintiekhez képest megsokszorozódott – a hófehér márványlépcsőkön felfelé haladva a barokk kor aprólékos, monumentális díszítettségű elemeivel találkoztunk mindenhol. A gyönyörű belső homlokzat, megannyi szobor, a színek kavalkádja a legkifinomultabb, és a személyes kedvencem, a lenyűgöző falfestmények. A felső Belvedere belsőépítészetét látva az első gondolatom – mint később kiderült, utazótársaimé is – az volt, hogy hogyan veszhetett ki a társadalomból mindez a szépérzék. A termet ugyan magunk mögött hagytuk, az ámulat azonban hatványozva kísért bennünket tovább a kiállításra. Őszintén, nem tudtam, mire számítsak, a festők nevei között az egyik volt csupán ismerős: Gustav Klimt, a leghíresebb, A csók nevet viselő festményének köszönhetően. A termeken keresztül korzózva megcsodáltuk Klimt, Egon Schiele és Oskar Kokoschka kiállított műveit – a legnagyobb sikert sokunknál a már említett A csók és Judit című festmények aratták.
Ezután a barokk kerten keresztül az alsó Belvedere felé vettük az irányt, ahol újabb kiállítás látható. A tízhektáros területen fekvő kert az évszak és a borús időjárás révén ugyan kopár, viszont így is élvezetes volt ott sétálni.
Ezt követően elindultunk a város felfedezésére. Volt néhány helyi nevezetesség a tarsolyunkban, amelyeket aznap mindenképp meg akartunk nézni, viszont a város önmagában építészeti műalkotás. Tehát a Stephansdom (Szent István-székesegyház), a Horfburg császári palota, az Osztrák Nemzeti Könyvtár, a Votivkirche (bécsi fogadalmi templom) és az osztrák parlament felé vezető úton tízpercenként megálltunk csodálni a nyüzsgő, ám mégis nyugodt várost. Ezek mellett a háromnapos citybreak programjai közül nem maradhatott ki az ikonikus würstel (kolbász) beiktatása a menübe, természetesen würstelstandból beszerezve. A felhajtás körülötte nem indokolatlan, megkockáztatom, hogy talán a híres bécsi szeletet is felülmúlja, számomra legalábbis. Igaz, az ára kissé borsos – 8 eurót kérnek egyetlen hot dogért –, viszont cserébe akkora adagot kapunk, ami az egész napos városnézéshez elég energiát ad.
Az általunk megnézett helyek mindegyike meghökkentően gyönyörű volt, a róluk készített képek egyáltalán nem adják át a valóságot, különösen nem azt a hangulatot, ami körüllengi őket.
Utolsó ott töltött napunkra egyetlen állomást tűztünk ki, a schönbrunni kastélyt. Ismerőseink elmondása szerint cselekedtünk, akik azt tanácsolták, hogy az épület és a kastélykert bejárására egy teljes napot szánjunk. Annak ellenére, hogy nekünk erre a célra elég volt fél nap, én is azt tanácsolnám annak, aki oda ellátogat, hogy szánjon rá egész napot, feltéve, ha az utazást tavasszal, nyáron vagy kora ősszel tervezi.
Az első napnál is rosszabb időjárási körülmények miatt gyors tempóra váltottunk, így a kastélylátogatásunk hamar véget ért. Ismét csontig fagyva – és ezúttal kissé megázva is – az utunk a Stephansplatzon található cukrászdák egyikébe vezetett, amit szintén a jellegzetes ételekért, a császármorzsáért és az almás rétesért kerestünk fel. Ahogyan arra számítottunk, az osztrák konyhára irányuló dicséretek nem alaptalanok, az említett édességeket a legegyszerűbb és legfinomabb általam kóstolt desszertek közé sorolnám.
A desszert elfogyasztása után még csodáltuk kicsit a várost, persze, csak a melegből, a cukrászda nagy ablakai mögül. A schönbrunni kastélyban tett látogatásunk és a csípős februári idő minden energiánkat leszívta, ezért utunk a szállásunkra vezetett, amit legközelebb a vacsora miatt hagytunk el.
Bécsi kiruccanásunk ezzel a végéhez ért, ugyanis másnap délelőtt fél tizenegykor indult a vonatunk vissza. Ugyanazzal a vonattal utaztunk haza, igaz, jobban felkészülve, a telefonok és a laptopok akkumulátora százszázalékra feltöltve, mi pedig rétegesen felöltözve. Utazásunk legnagyobb – s talán legkellemesebb – felfedezése a vonat étkezőfülkéje volt, ahol a kedves pultos bácsival összebarátkozva az út végéig behűtött söröket fogyaszthattunk.
