Kelemen Lajos a könyv első részében részletes leírást közöl mind a szerzőről, mind az emlékirat megszületéséről, a kéziratok eléggé hányattatott sorsáról, majd a megjelenés, közlés körülményeiről. Értelmezi, értékeli is egyben az emlékezést, amely túlmutat egyszerű személyes élményeken, hiszen fontos történelmi korszak eseményeit, közösségre gyakorolt hatását, a kor társadalmi viszonyait is leírja. Több helyen magyarázatokkal, pontosításokkal, helyesbítésekkel is ellátta a szöveget, ahol szükségesnek ítélte. Amint Kelemen Lajos fogalmaz: az emlékiratból a 19. század első felének szabadelvű, felvilágosult szellemében nevelt és élt, erős magyar érzésű asszony lelke sugárzik. „Nem stílusművész, de jó elbeszélő s egy-egy megállapításából az emberismeret mélysége, szellemének ereje, és ítélőképességének józansága szól, s helyenként a gúny villámi cikázik.” Külön kiemeli, hogy a szöveg az egyetlen magyar nyelvű női emlékirat az 1848–49-es időkről, és már maga ez a tény méltóvá tette arra, hogy „hálás utódai kiadják”.
Az emlékirat- és naplóíró Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa (a könyvben Józéfa) bárónő az egyik legelőkelőbb erdélyi főúri család sarja volt: ősei már a 13. századtól szerepeltek a történelemben, Zsigmond királytól 1418-ban kapták a címerüket, s vezetéknevük a 16. században állandósult Nógrád megyei ősi birtokukról Wesselényire. Erdélybe a 16. század közepén jöttek be, majd a család itt megtelepedett ága kitűnő családi összeköttetésekre és nagy vagyonra tett szert.
Wesselényi Jozefa Aranyosgyéresen született 1812. április 21-én (86 évesen hunyt el), Wesselényi József és Kendeffy Rachel lánya volt, a Wesselényi család hadadi ágához tartozott. Lánytestvére Wesselényi Polixéna, aki John Paget (Paget János) angol származású (majd magyarrá lett) íróhoz, gazdálkodóhoz ment feleségül. Gyermek- és ifjúkoráról annyit lehet tudni, mint amit ő félszáz évnél tovább vezetett naplójában visszaemlékezései közt, elszórtan feljegyzett – írja Kelemen Lajos. Megjegyzi, hogy a különben elég szűkszavú feljegyzésekben a gyermekkori benyomások, amelyek mindig a legmélyebbek és legtartósabbak, keserű emlékektől árnyalódnak. „Eszerint Wesselényi Józéfa bárónőt bölcsőjétől fogva nem kényeztette el a szeretet. Gyermekkora szomorú volt, sokszor szenvedett igazságtalanságot, szülőitől félt, édesanyjától mellőzöttnek érezte magát, s ha idősebb testvére, Polika nem lett volna, néha – mint írja – kétségbe kellett volna esnie. Kétszer is megemlíti naplójában, hogy őt igazában ez a testvére nevelte s azért örökre hálás volt iránta.” Kelemen Lajos próbálta megérteni az akkori életkörülményeket, és szintén a visszaemlékezésekre alapozva mintegy mentegetni Jozefa családját. „Édesanyjából kétségtelenül nem a szeretet hiányzott, de sok gyermeke nevelésének gondjában néha talán túlságos szigorú lehetett és leánya lelkében ezért maradhattak meg oly mélyen az ifjúkornak ezek a borús emlékei” – írja az életrajzi részben.
Wesselényi Jozefa lánykorának egy részét Kolozsváron élte le, 1828-ban, 16 éves korában konfirmált Kolozsváron, a Farkas utcai református templomban, 1834-ben férjhez ment a 24 éves Losonczi Bánffy Jánoshoz, Bánffy Ferenc báró és Zeyk Zsuzsánna fiához. A Szászrégenhez közeli Berecztelkére költöztek. Férje az erdélyi szabadelvű ellenzékhez csatlakozott. Már az 1834-es erdélyi országgyűlésen mint Szék bányavároska egyik követe jelent meg, Torda- és Kraszna vármegyék táblabírája volt évtizedekig. Életét családjának és gazdaságának szentelte, növelte berecztelki birtokát, és számos gazdasági újítással fejlesztette környezetét, könnyített faluja lakosságán. Az ifjú feleség csak ritkán utazott Kolozsvárra és Nagyenyedre, idejét lefoglalta gyermekei nevelése, a birtok és a háztartás vezetése. A nagyvilág eseményeiről hírlapokból szereztek tudomást.
Ebbe a szinte egyhangúnak nevezhető életrendbe aztán egyszerre váratlan s utóbb nemegyszer kellemetlen változatosságot teremtettek az 1848–49-es események – írja Kelemen Lajos. A családot az 1848. februári francia forradalom hírei Berecztelkén találták. A férj Kolozsvárra sietett, itt élte át az erdélyi márciusi mozgalmakat, s onnan hazatérve okos belátással megkezdték a berendezkedést a jobbágyság közelgő felszabadulásával járó új életviszonyokhoz: csökkentették igényeiket, kiadásaikat s még étkezésüket is egyszerűsítették. Az egyre zavarosabb és fenyegető események miatt Marosvásárhelyre, majd Kolozsvárra költöztek ideiglenesen. Berecztelki otthonukat még 1848 októberében feldúlta a szomszéd falvak csőcseléke és a berecztelki lakosság egy része, elhajtották a gulyát, ménest, összerombolták a házberendezés nagy részét, szétrabolták az ágy- és ruhaneműt. Egy hónap alatt tizenegy évi szorgalom és gyűjtés eredménye ment tönkre – írja az életrajzban. Az anyagi veszteség mellett fájdalmas megpróbáltatás volt, hogy a két év alatt két fia is meghalt kolerában.
„Báró Bánffy Jánosné, mint minden emlékíró, egyéni élményeit beszéli el a kor, a viszonyok, egyének és körülmények sokszor kitűnően megrajzolt kereteiben. 1848–49-ben másfél évig olyan sokféle és érdekes éleményen ment át, hogy azok az utóbb beállott dermedés korában is visszajártak a lelkébe. Ezeket örökítette meg unokái részére” – fogalmaz Kelemen Lajos.
Részletek Báró Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa emlékiratából
1848-ban, már talán március volt. Férjem olvassa – nem tudom bizonyosan a Pesti Hírlap vezércikkéből, csak tudom – hírlapból, hogy Magyarhonnak felelős minisztériumra volna szüksége, és már nem emlékszem tisztán, micsoda merész és hosszú sora következett az alkotmányos követeléseknek.
– Mennyi semmiség – szólék közbe türelmetlenül.
– Mi semmiség? – viszonzá hévvel férjem. – Hiszen Magyarország feltételek mellett adta magát Ausztria oltalma alá s szabad alkotmányánál fogva mind ezekhez joga van.
– Szívemből óhajtom, hogy megtörténjék – viszonzám –, de most nem arról van szó, hogy mit óhajtunk és mire van az országnak joga, hanem, hogy mit érhetünk el egy ily absolut és ellenséges kormány alatt, s ami ily nagyon valószínűtlen, igazán fecsegésnek tartom a hírlapíróktól.
Férjem evvel rekeszté be beszédét: – Természetes, hogy nem most hamarjában történedő; hanem csak ötven évet sem vetek belé s meg lesz.
Azonban olvasásunk tovább folytatva, látók, hogy nagy ingerültség uralkodik Párisban. Mire férjem megjegyzé:
– Meglátod, azok a bolond franciák ezt a királyukat is elkergetik.
S jövő postán vevők a februári események leírását. Tapasztalásból tudva, hogy a francia forradalom minden más rázkódásnak előpostája, feszült figyelemmel néztünk elébe a történendő eseményeknek. A hírlapok hangulata alkalmas izgatott volt. Mindég maga lovagolt férjem utánnak Szászrégenbe, miért azután az ostoba postamester hitte, hogy előre tudta a bekövetkezett eseményeket.
Március közepén Kemény Pál írja férjemnek, hogy nevezetes újságot közöl vele és leírja Kemény Zsigónak – úgy tetszik Szász Károly tanárhoz – Pestről intézett levelét, s mily nagy volt a csodánk, midőn egy pár sorban mindaz ténynek mondatott, miről legalább egy fél századig még álmodni sem merénk.
Férjem mindjárt Kolozsvárra indula. Ott a kedélyek alkalmasint felizgatva voltak, a közbeszéd tárgya a történtek és történendők voltak; de biztossággal tájékozni még senki se tudá magát, sem a közelebbi teendőt. Ily körülmények közt érkeze egy sürgöny Komáromi Györgytől Pilihez, Bethlen Pálhoz, melybe a bécsi forradalmat és Magyarhonnak az Unió iránt való követelését jelenti. Amint elterjede ezen hír, mint egy villany ütés következtében, az egész értelmesebb közönség az idősb Bethlen Jánosnál (az erdélyi szabadelvű ellenzék vezére) találá magát, mintegy hódolva felsőbb elmetehetségének. Mindenki ösztönszerűleg az ő véleményét kiváná hallani a teendőkről. Megjelent nála minden pártszínezetű egyén; ott volt Jósika Lajos is, az erdélyi kormánypárt feje. Rögtön elhatározák, hogy az Unió mellett egy hatályos nyilatkozatot tegyenek, mit a szabadelvű és kormánypárt két fejei, Bethlen János és Jósika Lajos a többség nevében aláírtak. Az utolsó meg is bánta elhirtelenkedett tettét s talán vissza is húzta volna nyilatkozatát, ha sógora Bethlen Gábor és más jó emberei le nem beszélték volna róla.
Már most a volt feladatjok a vezetőknek, hogy a városi közönségnél kieszközöljenek egy határozott nyilvánulást az Unió mellett, a nélkül, hogy az forradalmi jelenetté fajuljon. A fő szerepvivés természetesen a tanuló ifiúságnak jutott. E végre a tanárok s az ifiuság által kedvelt emberek, úgy mint Hosszú Gábor, Bethlen Gábor stb. okosan elkészítették, így történt március 19-én Kolozsvárt a nagyszerű demonstráció. (…)
Valójában szívemelő is volt ezen nyilvánulása a nép örömének; inkább egy hála-ünnephez hasonló; csak a nemzet tiszta öröme, óhajtása nyilvánult, nem vegyült még akkor semmi aljas szenvedély közibe. A vagyonosabb osztály sem gondola anyagi vesztével, a vagyontalanabb nem érzett irigységet, gyanút. Szép nap volt az. A köznemzeti öröm testvéri szeretetet kölcsönze a különböző osztályoknak; vajha némely éretlen démagóg, csupa szereplés-viszketegből soha sem vezette volna tévútra a jámbor kolozsvári közönséget! – De az egyenetlenségnek, gyanusitgatásnak később ott is elhintett magva mindazonáltal még sem terme oly keserű gyümölcsöt, mint szokott más nemzeteknél forradalmi alkalmakkor. (…)
A földmíves osztálynál is nagy volt a várakozás s fájdalom bizalmatlanság a földesurak irányában. Mi gyakran kívántuk őket felvilágosítani reményteljes jövőjük felől, de nem úgy vették, mint kellett volna. A réájok nézt idves változásokat a császárnak vélték köszönhetni és se meg nem értették, se el nem hitték a nemességnek áldozatra készségét. A nagyobbik leányom dajkája bejáratos volt hozzánk. Férjem mondá neki egyszer: „Hallgass csak ide Kati, mi minden jó vár reátok”, és elősorolá neki, az úrbéres osztály (által) nyert jogokat. Midőn a jogegyenlőségre jutott, felém fordula a nő s kétkedőleg kérdé:
– „De úgyé, azért még nem veheti el az én fiam a Nagysád léányát?”
– „Nem bizony” – felelém neki – „még sokat kellene a te gyermekeidnek hágni s az enyimeknek szállni, hogy összeházasodhassanak. Látod, a ki tanult, csak olyannal kíván egyesülni, ki tud, s ki dolgozik, olyannal, ki dolgos. Nem is ér a semmit, hidd el, legjobb mindnyájunknak, ha megmaradunk, hová a Gondviselés helyeztetett.”
Mindazonáltal bölcs leckéim eredménye a lön, hogy az én asszonyom rögtön elfuta a vásárba, egy vékony szalmakalapot venni gyermekének, kit — úgy mond — éppen úgy megillet már, mint a báróját.
Nem is volt talán a népnek semmiről zavarosabb képzete, mint az egyenlőségről. Falun csodálkoztak, hogy nem vettük fel az ők öltözötjeket és hogy nem saját kezeinkkel müveljük a földöt; városon pedig szidták az urakat, s a mi furcsább, éppen a vargák (vargáknak az Emlékirat általánosságban a városi iparosokat nevezi – szerk. megj.) a fényűzésért, pedig ők gazdagodtak meg utánna. (…)
Az 1848-i kolozsvári országgyűlés. A kolozsvári közhangulat
Kolozsvárt nagy volt az élénkség. Az egész ország összegyűlve az országgyűlésére. Megnyílásánál (1848. május 29-én, szerk. megj.) jelen voltam, sok taszigálást és udvariatlanságot kelle nekünk nőkül a férfi hallgatóságtól eltűrni. Az odatódult írnokok mind szükségeseknek vélték magokat és nagyon méltatlankodtak, hogy amint ők mondák „helyöket” elfoglalók. Sokat nevettem éretlen megjegyzésükön. Kiáltozták, hogy ne bocsássanak több nőt a terembe, de midőn Wesselényi Miklósné (Lux Anna – szerk. megj.) lépett bé, megéljenezték, és pedig nem annyira férje érdeméért, hanem azért, mint mondák, „hogy ő a népből származott”. Bizony, gondolám magamban, jobb lett volna a közt maradnia, mert semmiképpen sem volt közénkbe való.
Így tele el Erdélynek utolsó országgyűlése, egy szüntelen tartó lelkesüléssel. Minden házról lobogtak a háromszínű zászlók, a falakra nagy betűkkel volt az Unió felfirkálva ottan-ottan vegyítve, vesszenek Jósikáék, s egyébb más, utcai politikával. Unió rivalgások, fáklyás zenék, macska-muzsikák, minden ilyes alkalmi demonstrációk szüntelen követték egy mást. Nagy népcsoportozások, midőn egy egy bujtogatáson vesztett oláhot a városházhoz vittek. Hát még a népgyűlések – hol a hon oltárára áldozni hívták fel a népet! De még csak megjárt volna, ha csak ezen ártatlan szóvirágoknál maradtak volna a szónokok, hanem fájdalom izgattak az aristokrácia ellen. Néha az is eszökbe jutott, hogy csak nekik lehet idves szándékuk a hon megmentésére s olyankor a kormányzót hanyagsággal, tétlenséggel vádolták. (…)
Én is mint friss gazdasszony, megakarván tenni a magamét, nagy liktáriom főzéshez kezdtem, hogy régi szokás szerint megvendégeljem vele a tekintetes Rendeket; de azt állíták az ahoz tudó férjfi esmerőseim, hogy most elvül tűzték ki magoknak a régi szokásos márchálisi vendégségek (a közgyűlési ebédek és vacsorák – szerk. megj.) eltörlését, a jelen ingerült hangulatot és szűk időt adván okul. Emlékszem tisztán Bethlen Jánosnak eme szavaira: – „Ha oly nagy szavakkal élnék, mint Wesselényi Miklós, azt mondanám magának, hogy polgári bűnt követ el a vendégeskedéssel. Így csak azt mondom, hogy hagyja el, mert más sem fogja tenni, köz megegyezésből.” (…)
A felszabadulás napján még a kolozsvári országgyűlésen voltunk (az országgyűlés július 18-án zárult – szerk. megj.), de itthon rendelést tettünk, hogy megvendégeljék a volt jobbágyokat. Ezzel mintegy ki akartuk mutatni, hogy önkéntesen mondtunk le kiváltságainkról és őszinte részt veszünk örömökben. Igen vígan voltak, csak szegény cigányok nem akartak enni eleinte; de a tiszttartó reábírta őket ily okoskodással, hogy vegyék ki legalább az ebédből részeket, ha azt nem is tehetik a szabadságból.
Visszaemlékszem némely jelenetre végső országgyűlésünkön. Megnyitáskor a terem – a Redoute-terem használtatott a végre – mint szokott lenni ilyes alkalomkor, mód nélkül zsúfolva volt. A sok fiatal írnok és tanuló még jókor elfoglalta a hallgatók padjait és azután bosszankodtak az oda tóduló nőkre, kiknek az illedelemnél fogva kénytelenek voltak átadni ülőhelyeiket. Amely gyűlésbe az Unió mondatott ki (1848. május 30-án) én is jelen voltam s beülvén társnőimmel egy üres padba, szüntelen unszoltak onnan felkelni, azon okát adva, hogy az a szász követek rendes helye. De bezzeg nem jöttek azt elfoglalni, mert circumspectus szászaink ha tehették, még csak az Unió hírétől is elfutottak volna. Mindazonáltal előkaptak valahogy egy szász követet – Schmid(t) Konrád(ot) –, s egy háromszínű zászlót nyomván markába, vállára emelte a nép s nagy éljenzések közt meghordozta az utcán. Gondolom, hogy a nagy tisztességtől talán a föld mélyébe szeretett volna menekülni jámbor szászunk.
