Bármi

Nem nagy kunszt: bármire rá lehet fogni, hogy a hatalom a hibás, és bármire, hogy az ellenzék a ludas. Hogy tutira hasznos és nyerő, avagy totál ártalmas kolonc. Hogy elkerülhető lett volna, és hogy a fátum elől nincs menekvés. Csomagolás és adagolás kérdése.

Mert ha azt mondom például, hogy X ország éllovas az oltási kampányban, ugyanarról az államról még aznap kiderülhet, hogy a 100 ezer lakosra vetített járványbeli halálos áldozatok számával szintúgy listavezető. De persze ennél kevésbé drámaibb élethelyzetekre is érvényes a „bármisodás”. Például a kormány felzárkóztatja az oktatási rendszert, főleg a vidéki iskolahálózatot – tanodák százaiban továbbra sincs vezetékes víz és a vécék kint vannak az udvaron, sőt több tucat közülük tűzvédelmileg is illegálisan működik. Vagy: 2031-re metrója lesz Kolozsvárnak – hat éve a polgármester még ellenezte, egy rebellis sótömb miatt máris késhet öt évet, addig más kormány jön, azt sem tudni pontosan, milyen hosszúra tervezik (14-16-19 km-ről egyaránt szólnak a hírek), és addig is a város belefullad saját szmogjába.

A bármi baromira nem válogat: bár mi úgy hisszük, még elkerülhető ez a mindent egálba döngölő relativizálás, ideje (tanácsos – mily finomded formula ez!) megszokni, hogy mindig létezik kellő energia és találékonyság meglelni ellenszerét a reménynek. Mely CSVM óta babrál ki, meg csalfáskodik. A szótárak szerint a   bármi általános  névmás, mintegy megszeppenve teszik hozzá e vastag könyvek szerkesztői, hogy (kissé választékos), így zárójelbe göngyölten, nehogy már a preciőz nyelvi piperkőcz megsértődne… Motivációs halandzsákban jön elő, hogy bármit elérhetsz (nem összetévesztendő a tényleg ilyen című és !-ben végződő Emily Wilfried Martin könyvvel, amit Szabó T. Anna fordított), csak merni kell, meg akarni, meg bevenni az önbizalomfejlesztő vitamint, eljárni a kurzusra, megvenni a szakirodalmat, és ha lehet, meggyőzni még egy tétova társat, hogy ez milyen csúcs, bármi is legyen az ára.

Van ebben az enyhén elevált hangfekvésben, amivel a bármit ejteni szoktuk kifele, nos az artikuláció révén is talán, de egyfajta drámaiba oltott ünnepélyesség, vagy épphogy fordítva: mintha a szó hangalakja is predesztinálná erre; ahogyan a bár kitárulkozik, kezdeti robbanékonyságát kihasználva és az err némileg harcos feszültségére hagyatkozva. A finálé ennél jóval silányabb: kis kucorgó emm és egy nyikkanásnyi i, mindezt az alig kipréselt levegő diszkréciójával körítve.

Mielőtt nyelvészek, színművészek vagy retorikatanárok közös kiáltványban követelnék, hogy a Szabadság szerkesztőségét csak legfeljebb százöt (éjszaka meg 107) méterre közelíthetem meg – és közben nem dúdolhatom a bárminálunkbabám-ot –, annyit azért még hozzáfűzök: ez az esélyegyenlőséget mantrázó diskurzus akár felszabadító hatással is bírhat, százados kollektív és többéves egyéni frusztrációkról rántja le a… leplet/hályogot/flastromot vagy mit, eufóriád parttalan, hiszen már senki sem akadályozhat meg, hogy bármi lehess, iniciálé, akár pont is, épp itt e szöveg végén:.

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

Máskép(p)
Amerikai elnökök elleni agresszióból kijutott alaposan az Egyesült Államok történelme során: Trump a hetedik a sorban; az ország fennállásától számolt 248 év alatt elkövetett 8 (Henry Ford életére 1975 szeptemberében kétszer is rátörtek) támadás 31 éves átlagot ad ki. Magyarán, egy elméletileg átlagolt séma szerint egyetlen emberöltőnyi időszakra két Fehér Ház elleni fegyveres cselekedet jutna. A glóbuszon bizonyára vannak vidékek jócskán, ahol az ilyen jellegű statisztika komorabb következtetéseket eredményez, de az előbb vázolt adathalmaz is elgondolkodtató frekvenciájára utal a politikai indíttatású erőszaknak.
Máskép(p)
Pár hét leforgása alatt immár a második politikai vezetőellen követnek el merényletkísérletet. Robert Fico szlovák miniszterelnök után Donald Trump amerikai republikánus elnökjelöltön volt a sor. Vajon ki következhet? – fogalmazódhat meg sokakban a kérdés, noha a két említett támadás között nincs semmilyen közvetlen összefüggés.
Máskép(p)