„Két út áll az emberiség előtt a mi évszázadunkban. Az egyik a hülyeség. A másik az őrület. A kettő szerencsésen kiegészíti egymást.” Az idézet természetesen Bajor Andortól származik, pontosabban a torzóban maradt kisregényéből, Az ezermesterből (Bajor Andor: Az ezermester. A Valdemár-kódex, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2004). Bajor Andor írásai máig nem veszítettek aktualitásukból, mondatai „csontig hatolnak”, elég, ha a fenti idézetet értelmezzük. Remek szatírái ma is ugyanolyan érvényesek.
A szeptemberi 30-i évfordulóig havonta közlünk egy-két Bajor Andor szöveget, özvegye, Bajor Ella engedélyével. Ezúttal két szatírát választottam, az Álom a Szamos partján az Erdélyi Könyv Egylet által 1992-ben megjelentetett Ima az üldözőkért című kötetben jelent meg, az Utószó a világirodalomhoz pedig a 2000-ben kiadott Ütünk című kiaványban (Glória–Kriterion kiadó). (Köllő Katalin)
Álom a Szamos partján
Azt álmodtam, elzárták a Szamost egy óriási folyószerelő kulccsal, sokáig csavargatták, míg végül elállt, bár kicsit még csepegett, de azt is abbahagyta, mire jöttek a VízügyiFőbiztosok, akiknek írásos fölhatalmazásuk volt a Szamos visszavezetésére, a Szamos megnézte a pecsétes papírt, közömbösen, hűvös pillantással, elvégre is neki tökéletesen mindegy volt, így hát komótosan megindult visszafelé, egyáltalában nem sietett, vagyis a lónai híd irányába vette az útját, bár az volt a benyomása, hogy ezeket a tízemeletes betonkaszárnyákat látta már, csak amelyek jobb felől voltak, most bal felé kerültek, a bal felőliek pedig jobb felé, amit a Szamos avval magyarázott, hogy most visszafelé folyik, és ez igaz is volt, ebben magasabb, fölfoghatatlan szempontok érvényesültek, ami a folyót egyébként hidegen hagyta, lévén, hogy úgyis megkapja a széttaposott cipőket, a döglött kutyákat, a szakadt műanyag zacskókat, olajfejadagját, minimális benzinzjét, szemétporcióját, vagyis mindazt, ami szükséges egy sokoldalúan fejlett folyónak, ahhoz, hogy haladjon, előre vagy visszafelé, mert az irányra magának a folyónak nincs semmi befolyása, és különben is, kikhez folyamodhat egy folyó, mit akarhat a befolyásos emberek ellenében, akikkel szemben nem lehet folyni, mert megharagszanak a folyóra, és elveszik a nevét, kivágatják a part menti fákat, fölszántatják a medrét és beültetik baltacimmal, takarékosságból, vagy behintik sóval, bosszúból, a forrását pedig bedugják egy különlehes parafa dugóval, ami egykettőre kerül majd, Hondurasból, egy direkt erre a célra épített hajóval, ami eljön Hondurasból, fölúszik a havasokig, mert újra ásnak medret, és lesz a mederben víz, a vízben hajó, a hajóban pedig lesz egy különleges parafa dugó, amivel betömik a Szamos forrását, hogy legyen vége egyszer s mindenkorra ezeknek a zavaros áradatoknak, folyamatos bizonytalanságnak, zagyva cseppfolyós elemeknek, melyeket egy folyó a legfejlettebb tudomány számára folyamatosan képvisel, parafa dugót egyszer s mindenkorra, hogy hagyja abba a felelőtlen bugyogást, parafa dugót a tiszta forrás mocskos pofájába, csakis ez lehet a Szamos vagy inkább az egykori Szamos kérdésének végleges megoldása.
***
Utószó a világirodalomhoz
Amint önök látták és bizonyára olvasták, a világirodalom arról szól, hogy egy férfi és egy nő szereti egymást, de nem kelhetnek egybe a teljességgel embertelen és fölfoghatatlan körülmények miatt. Ezek a körülmények legkülönbözőbb természetűek, így például a fiú esetleg szegény, a leány gazdag, vagy megfordítva. Lehet éhínség, dögvész, háború, de ugyanilyen akadály az utazás, a helyben maradás, a reménytelenség, sőt a jólét. A férfi lehet herceg, betanítatlan munkás, katonatiszt, rabbinus, pilóta, kishivatalnok, igazgató, falusi gazda, állástalan favágó, orvos, kicsapott egyetemi hallgató vagy operaénekes. Mindez mellékes, mert a herceg csak a széken ül, mint egy szabólegény, a munkás örökké a gyáron kívül tartózkodik, és iszik, az állástalan favágó többnyire fát vág, az orvos senkit sem gyógyít, a kicsapott egyetemista tanul, az operaénekes pedig jelentős föllépésre készül ugyan, de sohasem énekel. Szándékosan kihagytam az utazókat, akik elmennek Celebeszbe, de szórakozottságukban körülutazzák a földet. Mások végigjárják a harmincéves háborút, Alaszkában az ezüstmajmok vadászterületeit, a Földközi-tengert, a poklot, az eszkimók jégkunyhó városait, a rulett-termeket, a fölismerhetetlen középkort, a pöcegödröket, a királyi udvarokat, a zöldemberkék világűri birodalmát, a tőzsdét, a közös gazdaság szervezésének útját, valamint egyéb helyeket. A nők általában helyben maradnak és az elviselhetetlen magány vagy a még elviselhetetlenebb családi élet őszíti leomló, gyönyörű hajukat.
A gyilkosságokat általában férfiak követik el, jól megfontolt érdekből vagy őrületükben. De gonosz tetteiken nincs áldás. A rablógyilkosok többnyire csak egy marék aprópénzt tudnak elemelni, az őrültek agya megvilágosodik, és fecsegni kezdenek rémtettükről. Annyi balszerencse üldözi őket, hogy amikor a kést atyjuk, nagybátyjuk vagy legjobb barátjuk szívébe döfik, mindig bejön a vízvezetékszerelő, vagy az elmaradt kapupénzért a házmester. Ilyenkor rendszerint a vízvezetékszerelő és a házmester bilincseli meg őket, mert az igazságszolgáltatási kellék véletlenül éppen a farzsebükben van.
– Újra szíven döfném! – kiáltja az ártalmatlanná tett gyilkos.
– Miért dugdosta előlem a két kiló rubinszámlapú zsebórákat?!
A férfiak nem mutatnak semmilyen megbánást, dacosan fölemelik fejüket, és csak annyit mondanak a megrendült vízvezetékszerelőnek:
– Hát akkor induljunk... Brown kapitány valószínűleg már vár bennünket!
A nők azonban nem vetemednek véres tettekre. Csak sírnak, szenvednek és a férjüket csalják.
Ők keveset isznak és alig vesznek részt a heroincsempészetben. Nem gyávaságból, mert ha a vámtiszt a csomagokhoz nyúl, összekarmolják az arcát.
– Hogy mer hozzányúlni egy hölgy csomagjához – sikoltják. Mire a vámos eltakarodik.
Azért nem csempésznek, mert nem fogják föl, mi a heroin. Ők ugyanis heroinák, nem kell ehhez kábítószer.
Szépek, magasak, szőkék, gyönyörű alakjuk van, mozdulatuk könnyed és magabiztos.
Szerelmükhöz az ablakon, a kéményen vagy a villanydróton szoktak bemászni.
– Jozefina! – kiált a férfi, nem vigyázol a híredre? A liften feljöhettél volna föltűnés nélkül...
– A villanydróton, kúszás közben kevésé vesznek észre.
És amint utóbb kiderül, tökéletesen igaza van. A liftben mindig fölbukkan egy aligazgató, pénztáros vagy a hölgy barátnője, aki találkozásukat, meghökkentő, de semmibe néző fölismerését öt perc múlva továbbfecsegi.
A két szerelmes kapcsolata mégsem boldog.
Van egy titkuk, amiről sohasem beszélnek.
Ugyanis más a szerelmük vagy a szórakozásuk. A férfi a titkárnőbe szerelmes, a leány a portásba, mert atyjára emlékezteti. Még rosszabb, ha a szórakozás jelenti a válaszfalat. A férfi ugyanis vérből szurkoló, a hölgy viszont szenvedélyes keresztrejtvényfejtő.
Ezután a kapcsolatuk annyira elbonyolódik, hogy a legfigyelmesebb és -lelkesebb olvasó sem érti meg.
A szakítás az állatkertben következik be. Itt a hölgy nem mozdul a pávián kifutójától, mert a majom egyik mély gyermekkori sérülésére, elfojtott komplexusára emlékezteti, a pávián ugyanis ül gazdag prémjében, , míg a sérült asszony gyermekkorában sokat állt a magasvasúton, bunda nélkül.
A férfival ugyanez a helyzet az oroszlánoknál.
Itt reádöbben, hogy ő nem sárga, és csak ritkán hagyták ordítani és bömbölni.
Itt lelki jelenségek zajlanak le, és a fiatal pár két fejezetben idézi föl gyermekkorát.
Csalódottan és egymásból kiábrándultan távoznak. Beszédük szaggatott.
Liána – szól a főkönyvelő, vagyis a férfi –, anyámnak volt egy teafőzője. De eltörött. Mind a teafőző, mind az anyám. Mondd, te miért nem mutattál soha szeretetet sem a teafőző, sem anyám iránt.
– Te talán kérdezted, miért nem mentem soha a nagybátyámmal Timbuktuba.
– Tudtam, hogy ez a helyzet – kacag, kacag keserűen Donald.
– Ha tudtad, miért nem mondtad – feleli Liána közönyösen.
Itt még következik egy fejezet a New York-i zsiráfvadászatról, a zsiráfok a felhőkarcolók liftaknájában laknak és úgy vadásszák a szerencsétlen állatokat, hogy a lift külső aljára villanydrótokat szerelnek és ezek rácsüngenek az állatok szarvára.
Az egyik pozitív, a másik negatív töltésű. így aztán a zsiráfokat megkólintják.
– Isten veled – szól Liána, mire a férfi azt feleli:
– Jó, de ne kerülj a kezembe, amikor cápaszuronnyal vadászok. Mert becsületemre a hátadba vágom a villanyszigonyt.
További szóváltásra nem kerül sor, és evvel véget is ér a Nobel-díjas regény. Hogy tévedés ne történhessék, föl is tüntették miszerint:
Vége.
Az olvasó még sokat töpreng, minek van vége? A Nobel-díjnak, a szellemnek, a világirodalomnak?
Nem hiszi, hogy vége van.
A két fiatalnak még ki kell békülnie, föltehetően a liftben. Vagy kengurukra kell vadásznia az irodaház tetején.
De vége.
Az olvasó addig forgatja, értelmezi és találgatja a regényt, mígnem a hátsó borító lapján reáakad egy szövegtöredékre: A világhírű Nobel-díjas író leleplezi az amerikai nagytőkéseket, akik a liftaknában is kengurukra vadásznak profitszerzés közben.
Az író úgy tesz, mintha írása az élet lényegét tárná föl. A valóságban csak annyiban izgatja a lét, hogy abból él.
