Utószó a gyermekmesékhez
Az olvasó, miután végigtanulmányozta a gyermekeknek szóló olvasmányokat, meggyőződhetett azok nevelő, bátorító és lélekemelő, szelíd tartalmáról.
Most nem arról szólok, hogy a farkas megeszi nagyanyót és utána Piroskát. Végül is az ilyesmi a legjobb családokban – természetes és emberséges körülmények között – is előfordul.
Gondoljunk csak a külföldi gyermekrablókra! Azok sem sokat válogatnak, megeszik a kis kosárka elemózsiáját, megkötözik nagyanyót, elviszik Piroskát, és ha véletlenül elfogják a delikvenseket még a hasukat sem szokták fölvágni, az igazságszolgáltatás nevében. Nagyon helyes, ha a gyermek korán megtanulja, hogy mi megy végbe a nagyvilágban.
A Piroska és a farkas története realista és előremutató. Hadd jöjjön reá a mesét hallgató apróság, hogy nem szabad teli kosárral lófrálni, veszélyes, ha idegenek csatlakoznak hozzá, és családi viszonyaik felől kérdezgetnek.
Az okos gyermek a tolakodó kérdésekre csakis azt válaszolhatja, hogy a nagybátyjához megy, aki pisztollyal, ágyúval és rakétákkal foglalatoskodik, ezért nem szokott bejönni házikosztra.
Igen lelkesedünk Piroska és a farkas meséjéért, mert beleneveli a csöppségekbe a nélkülözhetetlen gyanakvást. Ugyanakkor meggyőzi őket, hogy a kisebb-nagyobb kérdéseket – mondjuk, egy mellékesnek látszó találkozást – csak késsel, szuronnyal és fegyverrel lehet megfelelő mederbe terelni.
Ez a mese azonban nem annyira tökéletes, mint Hófehérke története. Hófehérkét – lévén az ilyesmi meghitt családi belügy – meg akarja öletni mostohaanyja. Mégpedig azért, mert a különben derék asszonynak van egy gépezete, a mese szerint tükre.
Ez a tükör egyfolytában beszél. Mégpedig úgy, hogy a mostoha egyre mérgesebb legyen. Már olyan mérges, hogy toporzékol, üvölt. – Szép vagy, szép vagy, szebb a Napnál, Hófehérke szebb náladnál...
Az én borotválkozó tükröm ha azt hajtogatná óránként, hogy:
– A sok bankár szebb a Napnál,
De te szebb vagy őnáluknál – becsületemre, szétverném.
Végül is: hadd legyenek szépek a bankárok is; majd eljön nekik a gatyaremegtetés napja...
Viszont arra, hogy én mindenkinél szebb vagyok?, hogy egyre azt hajtogassák:
– Szép vagy, szép vagy, szebb a Napnál...
Itt kezdtem mindig szeretni a Hófehérke meséjét. Mert mély együttérzést éreztem a szerencsétlen boszorkány iránt.
És ez ekkor nyilván beszámíthatatlan parancsot adott a vadásznak, hogy Hófehérkét ölje meg.
Végül is nem ölte meg Hófehérkét, hanem leszúrt egy őzet.
A vadorzó.
Hát az se szép.
Hófehérke elkerült a törpékhez, mert még azok is fölbukkantak. A földből bújtak elő, vagy a föld alól? Nekem mindegy.
Mire a szerencsétlen félőrült boszorkány megint elővette a halálosan unalmas szöveget pofázó tükröt.
– Szép vagy, szép vagy, szebb a Napnál, Hófehérke szebb náladnál!
Ebbe aztán végképp bele kellett bolondulnia, az istenverte szövegbe.
A szerencsétlen boszorkány olyan nyomorult állapotba jutott, hogy felöltözött almaárusnak, és mérgezett almát cipelt.
Megmondom, ahogy van: én ablaküvegezőnek öltöztem volna, hogy minden törött ablaküveg helyébe mérgezett ablaküveget rakjak. Mert ami sok, az mégis sok, egy ilyen tükröt nem lehet egyfolytában hallgatni.
Aztán az árva boszorka elment Hófehérkéhez, aki szép volt, szebb a Napnál. De falánkabb egy mezei nyúlnál.
Bekapta az almát, a méreg megakadt a torkán, kinyíródott. Csak a törpéket sajnáltam, mert akárhonnan is jöttek elő, megszoktam a szerencsétlen, síró– rívó, ide– oda szaladgáló bandát.
Betették Hófehérkét egy üvegkoporsóba – fene tudja honnan szereztek üveget. És ríttak.
Hát értük aztán hasadt meg a szívem.
De végül is: az ügy megoldódott, így vagy úgy. Gondoltam, a tükör ezentúl befogja a száját.
Hát az isten haragját. Jött egy királyfi – a manó tudja honnét –, megcsókolta Hófehérkét, mire a két balkezes teremtésnek kiesett a torkából a mérgezett alma. Fölébredt, vagy föltámadt. Döntsék el a reanimátorok. És a hálátlan teremtés faképnél hagyta a törpéket, és elment az ismeretlen, vadidegen királyfival. Mert annak a királyfiság volt a szakmája, a törpéknek pedig csak a bányász diplomájuk volt.
Na, nesze neked!
A szerencsétlen, a tükör szövegeibe teljesen elhülyült boszorkány megint elővette a tömény unalmat sugárzó hóbelevanciát. Mire a tükör megszólalt:
– Szép vagy szép vagy szebb a Napnál, Hófehérke szebb náladnál!
Erre a nyomorult boszorkát ott helyt megütötte a guta. Az igazat megvallva, megütött volna engem is, amikor ugyanazt a szöveget ezredikszer hallom.
Sirattam a boszorkányt, akinek ez az ostoba tükör volt a veszte.
Aztán olvastam a kisebbik fiúról, aki az ezüstdió erdőben meg az aranydió erdőben járt. És úgy csórt mint, a tűz.
Hát Hüvelyk Matyi? Kedves, jószívű gyerek volt, de annyi aranyat vitt haza, hogy az egy díjbirkózónak is próbára tenné az erejét. Az arany egy részét nem tartottam hitelesnek, illetve nemigen hittem.
Ali babáról meg a negyven rablóról is tetszett a mese, de meg kell adni, hogy Ali baba becsülettel kirabolta a rablókat. Márpedig negyven rablónak több pénz kell – egy kis dohányra, snapszra, miegymásra –, mint az egy szál Ali babának. De azért jó volt az egész.
Itt kell végül megmondanom, hogy a tündérekről sok szó esik a mesében, én viszont nem nagyon hiszek bennük. Tündért életemben egyszer láttam. De az sem az volt.
Az óriásokról is sokat írnak, de ott sem jobb az arányszám, a valódi helyezés. Egy csomó ismerősöm mutatkozott be mint óriás, hogy megeszi a követ, leharapja a gonoszok fejét, megnyuvasztja a sárkányt. Hát egy mukk sem volt igaz belőle. Közönséges, félénk, ügyeskedő emberek voltak. A fejek leharapasából annyi bizonyult igaznak, hogy mindenik vacogott, nehogy a fejét leharapja a másik. De szép, nemes, lelkesítő meséket írtak róluk, már csak belenyálazni is öröm, félelem meg élvezet.
A törpékkel viszont más a helyzet. Azok vannak, főként a sötétben. Elgurítják az aprópénzt, eldobják az ember személyes holmijait, a nyári erdőben pedig rácsavarják a pumpa végét a gombák tönkjére, dolgoznak, serénykednek és az egészet fölpumpálják. Ha keserű hangulatban vannak, keserű gombákkal töltik meg az avart, ha mérgesek, mérges gombákkal. De persze, jó gombákat is pumpálnak, ha olyan a hangulatuk.
Végezetül: olvasni kell a meséket, mert több van bennük a való életből mint egy-egy novellában – már tudniillik a legtöbben. De főként olyanok lapozzanak belé, akik nem ijednek meg írásban a levágott fejtől, kitépett szívtől, eladott lélektől. Tehát a mesék elsősorban felnőtteknek valók, akik megszoktak minden képtelenséget.
