Bajor Andor: Nagyvárad
Nagyváradon születtem, éppen akkor, amikor apámat vidékre helyezték. Így ritka szerencsével a szülővárosom mellé azonnal szülőfalura is szert tettem, mégpedig akkora nagy falura, hogy évekig lehetett benne járni, és az ember még mindig nem jutott ki belőle.
Óriás erdők, a Codru égig érő csúcsa választotta el a világtól, csak üggyel-bajjal ment végig a határában az Örvényesről induló kisvonat, a váradi autóbusz pedig a gondviselés folytán rendszerint Kalácsán kapott defektet.
De amikor határozottabban kezdtem érdeklődni a világ dolgai után, rá kellett jönnöm, hogy a környéken a gondviselés sem működik zavartalanul. Egy téli estén – így beszélték – az erdő közepén romlott el egy autóbusz, mire a farkasok megették az egész utazóközönséget; csak a kocsi kerekeit hagyták meg.
De ezeket az apró hiányosságokat, a kezdődő gépkorszak átmeneti zavarait hamar elfeledtük, mert a tavasz és a nyár szelídsége más csodákkal kárpótolt. Elvittek sétálni a kispusztára, ahol almafasor vezetett a Kopaszhegy felé, a hegy tövében bodzabokrok virágoztak, és ha utat törtünk az óriás tenyészetben, hamarosan följutottunk a csúcsra, ahonnan láthattuk, ami a világból megtekintésre érdemes. A hegyen ritka virágok nyíltak, szemben kivehető volt a világosi vár, alattunk pedig az óriás falu megművelt földjeivel. Egy ízben kamasz társaság felügyeletével elgyalogoltunk a Rózsa Sándor barlangjához is, ahol a híres betyár akkor kovártélyozta be magát, amikor eljött megtekinteni a község nevezetességeit.
Hát ha eljött, akkor volt neki min bámészkodnia. Volt régi kastély, amelyet hír szerint Mária Terézia építtetett, mellette olyan kukoricás, hogy amikor belevettem magamat, egy óra hosszat kerestek. Öreg katolikus templom állott a domboldalon, égszínűre festett csillagos mennyezettel és Krisztus-szoborral, aki úgy tartotta a kezét, mintha a gyertyák védelmezéséért öltött volna emberi alakot. A közelben volt a felekezeti magyar iskola, ahol már kitömött mókus is állt a szekrény tetején, és rendületlenül hallgatta a p alavesszők gyötrelmes csikorgását.
Az állami iskolát a nagy téren építették, szorgalmas és rátermett tanítója lelkiismeretesen toborozta a tanulókat, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül, és fényes jövőt ígért a neveltjeinek. Nem tudom ellenőrizni, hogy ígéretét beváltotta-e. A két iskola között félúton volt a vendéglő, ahol kuglival is szórakozhattak a rátermettek, de volt a közelben alkalmi mozi is, ahol rendszerint „Rintintin, a csodakutya” izgalmas, de kevéssé érthető történetét mutatták. Evvel azonban nem merültek ki a falu látnivalói: voltak nemes műkedvelők, akik a „Hahó, itt a vadász” című drámát játszották, bár végig izgultam, hogy a főszereplő, aki a fácántollas kalapomat kölcsönkérte, vajon az előadás után nem felejti-e a fején. Az érdeklődő idegen megnézhette a gyönyörű élőképet is, amely mellé a muzsikusok a „Kicsiny fehér meszelt szoba” című nótát játszották. És valóban, a színpadon kicsiny fehér meszelt szoba állt, benne ünnepre öltözött műkedvelő násznép. Megható unalmassága mellett zavart a szereplők némasá- ga. Miért nem beszélnek, ha előadják a meszelt szobát? Sötétben mentünk haza, csak a hold kanyarított halovány ösvényt. A falu sötétsége bűvös és félelmetes volt. Hír szerint ilyenkor jártak a manók, a farkasok és a hullócsillagok. Éjféltájt, egy alkalommal, az egyik leány az artézi kútra ment, és arra figyelt föl, hogy majmok ülnek a tér kőkerítésén. Péter bácsi, a levél kézbesítő a tüneményt előttem magyarázta meg. Szerinte a majmokat a központból küldték a falusi nép ijesztgetésére. Erre a véleményre utólag magam is hajlok. Noha akkoriban erősen korlátozott lehetett a majmok száma. Volt tapasztalatom a rossz szellemek indulatairól. Egy ízben gombászni mentünk, és átléptünk a mély törésvonalon, amely a falut közvetlenül összekötötte a gyehennával. Itt a hiedelem szerint vékonydongájú ördögök tanyáztak. Alig értünk az erdőbe, egy fácán repült a kalapomnak, ami szerfölött ritka és baljós esemény. Szedtünk gombát, mentünk egyenesen előre, mígnem pontosan oda értünk, ahonnét elindultunk. Másodszor a dögtemetőhöz jutottunk ki, harmadszor megint a dögtemetőhöz. Sanyi bácsi ismerte föl helyzetünk természetét; rontásba léptünk. És háromszor keresztet vetett, így sikerült hazavergődnünk a vonzó és félelmetes éjszakában. De ami számomra a mesék és felfedezések világa volt, az apám számára exiliumot jelentett.
Apám sok éven át volt a váradi járásbíróság vezetője, és az önbizalom ritka pillanataiban avval büszkélkedett, hogy IV. Károly táblabírói címmel tüntette ki. Ennek ellenére – a régi eskü alól való föloldatá- sa után – kellő időben esküt tett a román királyságra. Idős fejjel megtanulta az állam nyelvét, úgyhogy románul vezette a tárgyalásokat. Lojális állampolgár volt, aki – számomra nehezen érthetően – különleges személyi áldozatokat is hozott az elfogult istenek kiengesztelésére. Hivatalos okmányok aláírá- sakor, a gumiból készített pecséteken föláldozta nevünk j betűjét. Csak magánlevelein írta tovább is szabályosan. – Azért írtam így – mondta illetéktelen felelősségre vonásunkra –, hogy helyesen olvassák a hivatalos személyek. Az égő betű füstje azonban nem szállt az ég felé. Az elfogultság nyilván örökké áldozatot követel, bizonyításra bizonyítást, az obulus után aranyat: magát a lelket. Apám a törvényesség védőjének hitte magát, ezért visszautasította a váradi dandárparancsnok közbeavatkozását egy perben. Ezután helyezték vidékre; nem fegyelmi úton, hanem határozottságáért, mintegy kitüntetésképpen. Kihelyezése után pedig hamarosan nyugdíjazták. A számára sértő és érthetetlen eljárás szótlanná és töprengővé tette. Néha – jó óráiban – mesélt a Nemtudomka királykisasszonyról, és a szövegébe belekeverte azt a csodálatos birodalmat, ahol azért hozták a törvényt, hogy betartsák. Ha jól emlékszem, ezt a felhők felett arányló országot jogállamnak nevezte.
Anyám, aki egy szilágysági tanító leánya volt, hol izgatottan, hol a vincés apácáktól belénevelt megnyugvással vette tudomásul az eseményeket.
A falu békés hely volt, ahol a románok és magyarok munkájuk szerint becsülték egymást. Volt egy üveggyár is a falu közepén, csak éppen munka nem folyt benne. Béla bácsi, akinek ágyú alakú öngyújtója volt, pénzt fektetett az üzembe, mire a pénz a csendben és a jó levegőn elaludt. Egy tavaszi szélroham végül lerontotta az óriás gyárkéményt is, de a befektetett pénz még erre a világra szóló döndülésre se ébredt föl. Szá- momra azonban az volt a legnyugtalanítóbb kérdés, hogy mi történt a kémény tetején őshonos gólyacsaláddal. Sajnos, akkor nem kaptam létfontosságú kérdéseimre világos és megnyugtató feleletet.
Gyermekkori szorongásaimnak egyik forrása maga a falu neve volt. Ugyanis Bélnek hívták. Pirulnom kellett, ha erre gondoltam. Emlékszem a felnőttek beszélgetésére, hogy nem lehet Bélben élni, mert nincs benne színház. Ez a gondolat jellemző volt a felnőtt emberiség felületes szemléletére. És vajon, ha színház van Bélben, akkor az ember megfeledkezhetik-e arról, hogy miféle képtelenségben, a lét milyen gyanús alagútjában talált magának menedéket?
Lelkiismeretfurdalást éreztem, amiért szépnek találom a házakat, tisztának a patakot és elevennek az erdőt. Holott mindez Bélben van. Még úgyis, ha Bél Bihar megye egyik legré- gibb települése.
De a közeli falvak sem vonzottak meghökkentő nevükkel. A szomszédban volt Tagadó, amelyet eleve nem fogadtam el önmagában érvényes földrajzi pontnak. A váradi út mentén feküdt Ökrös: ezt bizonyára bukott elemisták alapították. Egyszerre éreztem fájdalmat és örömöt, amikor apám bejelentette, hogy sokáig nem folyósított és most egy összegben kapott nyugdíjából visszaköltözünk Váradra. Evvel a döntéssel kezdődött meg hurcolkodásaink hosszú sorozata. Előbb a kanyargós Szent János utcában béreltünk lakást, a Váli-féle szódagyár mellett – amely a környéket állítólag robbanássa fenyegette. Az utcát azonban Szent János védte, elsősorban a Körös áradásától, de nyilván a szódásüvegek fölrobbanásától is. A szent az utca elején vigyázott, és néhány alkalmat leszámítva csakugyan megóvta a várost az áradattól. A szobor megfeketedett a napon, és a Körös is sötétítette alakját, ha netalán mégis elszabadult az árvíz.
Szent János volt az első szerecsen, akit láttam.
Előbb a vincés apácák elemijébe írattak, hogy anyanyelvemen tanulhassak. Szerencsétlenségemre ez leányiskola volt, ami fokozta a városban betöltött helyzetem bizonytalanságát. Egyik apácát nem tudtam megkülönböztetni a másiktól egyforma ruhájuk és óriás kornettjük miatt. Csak azt ismertem föl, aki az utolsó órákon kötni tanított. Valahányszor megláttam, azonnal sírni kezdtem.
Tarthatatlan állapotomon végül is úgy segítettek, hogy a városi tanfelügyelőnek juttatott szerény pénzadománnyal a szü- leim kieszközölték az olaszi katolikus fiúiskolába való átírattatásomat. Egyébként elemibe annak idején apám is odajárt. Mindennap kalandot jelentett a számomra, hogy az iskolából hazataláljak. Évek teltek belé, amíg a várost fölfedeztem, csavaroghattam a Bunyitai ligetben, amelynek csónakázó árkát apám ásta diákkorában, közmunkában, és szintén közmunkában én tömtem be.
Egyszer be akartam szökni a várba, ahonnan mondabeli alagutat vezettek Biharpüspökibe, Sólyomkővárra és a Kálvária temploma alá.
De egy katona megállított és rövid közléséből arra következtettem, hogy le akar lőni. Várad világváros volt, ahol egyszerre árultak zöld lánggal égő gyufát, őrangyalszobrot, vadászkolbászt, Ady nevű harisnyát. Ebben látom ma is a szimbolizmus legérthetetlenebb túlkapását. A textilüzletek ajtaján át az utcára áramlott a képtelen mennyiségű ruhaszövetek szaga, és kérdésessé tette az előkelő öltözkö- dés értelmét. Akkora idegenséget éreztem a luxusüzletek kirakata előtt, mint amikor a virágoskertbe fokhagymát ültetnek.
Olyan nagy város volt Várad, hogy még repülőhidakat is építettek az állomás mellé. Ezek nem repültek ugyan, de bizonyára megtehették volna. Innen sokat bámészkodtam, ismerkedtem a világrészekkel. Amíg a vonatok nehéz füstjüket reám lehelték, láttam igazi török vagonokat is. Mi nem utaztunk, csak költözködtünk. Külön-külön ismertem a harangokat, a székesegyház harangjának komoly kongását, a Szent László-templom ércének líraibb tenorját. Ünnepélyes és szent épület volt a püspöki palota, csodálatra méltó a görögkeleti holdas templom, amely egyszerre jelezte az ég és a föld változásait.
Szent volt a Körös vize is, amely mint valami pogány isten, évente megkövetelte a maga áldozatát. Ez szomorú, de dicső halálnem volt. Bár a folyó békén tűrte, hogy az ember a gáton átzuhogó víz alatt hűsöljön eltűnve a világ elől. Viszont a gyanútlan úszót mélybe húzta kiszámíthatatlan örvényeivel.
Az elemi után az akkori Gojdu Líceum magyar tagozatára írattak, ahová mindig délután jártunk, mert számunkra akkor voltak szabadok a termek. Ez idő tájt kezdődtek a főutcái kirakat- és fejbetörések, amelyek a belázasodott beszédek szerint a dicső történelmet idézték. Apám ez idő tájt jött haza életének legkülönösebb választásáról.
Feldúltan újságolta, hogy csak azt kérdezték meg: egyetért-e a királlyal. Ugyanis joga volt nem egyetérteni és föliratkozni a rendőrség számára készülő névsorra. Apám végül is egyetértett a királlyal. Úgy hiszem, evvel a már szót sem érdemlő eseménnyel fejeződött be szülőföldem akkori története. Utána különösebbnél különösebb események következtek, amelyek nem a földrajzi és nem az ésszerű történelem szigorú körébe tartoznak. Tömegverekedések, fölszított indulatok, váradi románok és magyarok menekülése, zsidók összeterelése, elhurcolása és kiirtása, égő házak, porrá lett lakónegyedek, értesítések az elesettekről, vízbe roskadt hidak, feldúlt és megsemmisített évszázados kultúrértékek jelzik, hogy a szülőföldemet a történelem milyen megpróbáltatásoknak tette ki.
Most, ha évtizedek múltán az utam arra visz, ismerős utcákon ismeretleneket találok. Hajdani iskoláimat is hiába keresem. Egy darabig még tudtam, hogy nyilván az az új intézmény lehet a jogutód, amelynél az egykori pedellus tovább szolgál. De Ferenc bácsi nyugdíjba ment, és azóta tanácstalan idegenként állok a Kálváriára épített vendéglő önfeledt sokadalmában. Csak nehezen tudom a helyet azonosítani. A régi krónika metszete szerint innen ágyúzta a török a várat 1598-ban, és közben a láthatár széléig felperzselte a falvakat.
A várat egyébként akkor nem vette be. Megátalkodottak voltak a védők, bár szabadságukban állt, hogy válasszanak a tűzhalál, a vízbefúlás és a lenyakaztatás között. Fortéllyal, hősiességgel, bizonyára erős hittel az életet őrizték meg mint a legvalószínűtlenebb lehetőséget. Gyermekkorom idején már csak egy fagylaltos török maradt a jatagános, lándzsás, ostromlétrás hadseregből. De mint kiderült, annak sem az eredete volt török, hanem a foglalkozása. Összezavarta a törökséget a cukrászattal. Eltűnt fagylaltos kocsijáról a gyönge emberek ügyefogyott érvényesülési szándéka csilingel felém.
