Kis Ferdinánd hőstette
Amikor a Jázmin utca egyik egyemeletes házának földszintjén zöldségkereskedést akartak nyitni a régi borbélyműhely helyett, kiderült, hogy az átépítés megoldhatatlan.
A kereskedelmi felelős kiszállt a helyszínre, szemlét tartott, de nem állapított meg semmit. Illetve megállapította, hogy az emeleten egyedül Tarajos-Pojár Károly lakik, aki valahol igen fontos valaki. Ezután a kereskedelmi felelős visszatért, és tanulmányozni kezdte a technikai nehézségeket. Tanácstalanságában a mérnöki hivatalhoz fordult, ahol érdeklődött a technikai nehézségek természete felől.
– Igen, a Jázmin utca – felelte zavartan a főmérnök. – Hát ott nem lehet építkezni...
– Miért ? – érdeklődött a kereskedelmi főnök.
A mérnök erre kissé határozatlanul magyarázni kezdett.
– Bizonyos mérések arra utalnak – mondta a telefonba –, hogy a Jázmin utcában tektonikus mozgásban van a talaj. A föld mélyében óriási üregek vannak, melyeknek a fala részben szemcsés vajkő, részben márga...
– Te jó isten! – kiáltott a felelős –, akkor az utca rövidesen elsüllyed!
A mérnök erre nyugtatni próbálta, de kevés meggyőződéssel.
– Nem olyan súlyos a helyzet – magyarázta – csak éppen nem lehet zöldségkereskedést nyitni. Legalábbis amíg az ügyet alaposan ki nem vizsgáljuk...
A kereskedelmi felelős aggódva tette le a kagylót és napokig várta, amíg recsegés és dübörgés közepette a Jázmin utca elsüllyed.
Miután ez nem következett be, újra föltárcsázta a mérnököt.
– Mi van a tektonikus vonallal? – kérdezte mély részvéttel.
– Miféle tektonikus vonallal? – lepődött meg a mérnök.
– Hát a Jázmin utcában ...
A mérnök egy pillanatra megnémult.
– Igen, a Jázmin utca – mondta rövid hallgatás után – ott nincs semmiféle tektonikus vonal...
– Hál' istennek – kiáltott föl a kereskedelmi főnök – akkor az utca megmenekült!
– Az utca megmenekült – mondta a mérnök –, de mégsem lehetséges a földszint átalakítása. Most értesített a művelődési osztály... Velük tárgyaljon.
S ezzel letette a kagylót. A felelős töprengve kereste a művelődési osztályt.
– Igen, igen, a Jázmin utca, ahol az az egyemeletes barokk palota áll – felelte az osztályvezető.
– Az nem barokk palota – magyarázta a kereskedelmi főnök –, az egy közönséges emeletes ház. A földszintjén régebben borbélyműhely volt.
– Nem tiszta barokk palota – vallotta be az osztályvezető –, de ennek a kivizsgálása most van folyamatban.
A kereskedelmi főnök két hétig várt, majd újra fölhívta a művelődési osztályt.
– Mi van a barokk palotával? – kérdezte türelmetlenül.
– Miféle barokk palotával ?
– Hát a Jázmin utcaival ?
– Igen, igen, a Jázmin utca – mondta zavartan az osztály főnök. – Hát az nem barokk palota!
– Akkor micsoda ?
Az osztályvezető egy pillanatig hallgatott.
– Az ügy – közölte nagyot nyelve – a Műemlékvédelmi Bizottságra tartozik... Velük beszélje meg...
A kereskedelmi főnök most már idegesen hívta a Műemlékvédőket.
– Mi a helyzet a Jázmin utcai emeletes házzal ?
A Műemlékvédők elnöke gúnyosan felelt.
– A ház műemlék. És maguk zöldségkereskedést akartak nyitni a város egyik nevezetességében ... !
Erre a kereskedelmi főnök autóba ült, és újra terepszemlét tartott.
A Jázmin utcai házat alig ismerte meg: kitatarozták és a borbélyműhelyt átalakították garázzsá. Elsétált a ház előtt, s egy emléktáblán akadt meg a szeme: „Ebben az épületben verte meg Kis Ferdinánd Nagy Szolimán török császárt."
A kereskedelmi főnök ezután lázas nyomozásba kezdett: meg akarta tudni, ki volt Kis Ferdinánd.
Történészekkel tanácskozott, lexikonokat lapozott, de nem bukkant a hadvezér vagy szabadsághős nyomára.
Belezavarodott tanulmányaiba, a Jázmin utcai ház rejtélyébe, az események közötti összefüggések kutatásába.
Közönyös lélekkel fogadta a hírt, hogy kisebb munkakörbe helyezték.
Töprengéseiből egy különös esemény lendítette ki. Kis Ferdinánd lett az utódja ... Izgatottan várta az alkalmat, hogy találkozzon a nevezetes személyiséggel: minden bizonnyal ő ismerte egyedül a rejtélyt, a tektonikus vonaltól az emléktábláig.
Az első kedvező alkalommal benyitott Kis Ferdinándhoz. A hős alacsony, hízásra hajlamos ember volt, apró, ravaszkás szemekkel.
A volt főnök csodálattal nézett a hadvezérre, akin nem látszott sem a gőg, sem a nagy katonákra jellemző belső fegyelem.
– Ön verte meg Nagy Szolimánt ? – kérdezte az egykori főnök eszelősen.
Kis Ferdinánd hellyel kínálta.
– Nézze — mondta – ez nem lényeges. Tarajos-Pojár Károlynak garázs kellett, és ön a garázst le akarta foglalni zöldségkereskedésnek! Nem nyugodott bele a tektonikus vonalba, sem a barokk palotába! Végülis kelleti valamit csinálni... Így került aműemlékvédő tábla a falra, a garázs miatt . Az ötlet az enyém volt, de a szöveg engem is meglepett. Kellemetlen, mert úgy kell viselkednem, mintha én vertem volna meg Nagy Szolimánt...
Majd bizalmasan a beosztottjára kacsintott.
– Most már érti ?
– Nem – vallotta be az egykori felelős.
Kis Ferdinánd felsóhajtott.
– Kár – mondta –, mert akkor sohasem kaphat fontos beosztást az intézményünknél.
***
A Tyúkom Búkom Igazgatóság fejlődése!
Bebizonyosodott – mégpedig világviszonylatban –, hogy egy modern tyúkfarm tojásait két szakember nem képes nyilvántartani. Legfennebb az eredmények egyszerű számbavételére képesek, de megközelítőleg se tudják kimutatni: melyik tojást melyik tyúk tojta.
A legfejlettebb ipari államokban már tojás-mérnököket és tyúkpszichológusokat alkalmaznak. Helyenként pedig bevezették a számítógépeket, melyek rövid köntörfalazás után válaszolnak az ilyenfajta legbonyolultabb kérdésekre.
Nem csoda, ha az egyik helyi tyúkfarm két tisztviselője rájött, hogy új munkaerőket kell fölvenni, akikkel elláthatják az egyre szaporodó föladatokat.
Egyes maradi gondolkodású személyek csak nehezen fogják föl az új tisztviselők alkalmazásának szükségességét.
A tojás-adminisztrátor azonban egy nagygyűlésen szóvá tette, hogy sürgősen be kell vezetni a legkorszerűbb módszereket. Beszédében főként idézeteket mondott, de úgy, mintha minden bölcsesség a tojások nagyarányú nyilvántartására vonatkozna.
Ezután öt emberrel bővítették a tisztviselők létszámát s az adminisztrátort kinevezték a Tyúkok Által Létrehozott Termékek igazgatójává.
Az igazgató hatalmas lendülettel fogott munkához. A város szélén kiürített egy házat, majd az ajtó fölé transzparenst szereltetett „Adminisztratív Igazgatóság" fölirattal. A közönség számára körpecsét is készült „Tyúkom Bukom Felügyelőség" szöveggel, ami titokzatos volt és tiszteletet parancsolt.
A Tyúkom Búkom székházban szigorú és megfeszített munka kezdődött. Jelentéseket írtak, terveket készítettek, a minisztériumot hetenként értesítették az eredményekről. Rövidesen rájöttek, hogy titkárnő nélkül nem végezhetik az egyre szaporodó munkát. Az igazgató azonnal beült a Tojás Vezérfelügyelőség kocsijába és a fővárosba ment.
Amikor visszatért, csak annyit közölt szorgalmas munkatársaival, hogy „győztünk".
Pár nap múlva kiderült: sikerült lényegesen kibővíteni a Tyúkom Búkom intézményt.
Most már szakembereket is alkalmazhattak és a kastély egyik épületszárnyát tudományos kutatókkal töltötték meg.
Az intézmény ugyanis egy kastélyba költözött, ahol a pincében volt az irattár, két pecsét-őrrel, a földszinten az irodák a fűtő és a villanyszerelő technikusok helyiségei, valamint a nőbizottság szobája.
A tűzoltók számára az egykori konyhát alakították át, míg az intézmény sportolói – labdarúgók, kosárlabdázók, versenyúszók és repülőgép-modellezők – az ebédlőben gyűléseztek.
Fönt az emeleten volt az igazgatóság, s az épület elszigetelt részében kaptak helyet a vállalkozó szellemű tudósok, akik azt vizsgálták: mi volt előbb, a tyúk-e vagy a tojás. A kérdés eldöntésére az intézmény külföldi könyveket is rendelt, mert a legfejlettebb ipari államokban előrehaladottabb az ilyenirányú kutatás.
A dolgozók éjt nappá téve dolgoztak, lajstromoztak, másoltak, pecsételtek és körleveleket bocsátottak ki. Munkájuk egyre szaporodott: különösen azután, hogy maguk a tyúkok megdöglöttek.
Egymásnak írtak hivatalos leveleket, minden aktáról értesítették a minisztériumot és egy munkaközösség a hatalmas intézmény további fejlesztéséről készített tervéket.
Főként a munkagyűlések voltak fáradságosak: hiába ütötték ki a legnagyobb terem falát, a dolgozók nem fértek el.
Szék sem volt elég, négyszáz darabnál többet nem tudott a bútorgyár szállítani. Az igazgató húszoldalas beszámolóján meglátszott, hogy éjjel írta: sokan nem tudták, miről szól.
Ebben megemlékezett a tisztviselőkről, tudósokról, futballistákról. Csak azt nem lehetett sejteni, miért mondja el.
Látszott rajta az idegkimerültség: halálra dolgozta magát.
Egyesek hallották, amint régi kollegájának azt mondta:
– Hej, barátom, az volt a boldogság, amikor még ketten lajstromoztuk azokat az izéket...
Majd megdörzsölte a homlokát és halkan megkérdezte :
– Mik is voltak azok ?
Régi munkatársa is eltöprengett, majd szerényen bevallotta:
– Nem is tudom... Olyan régen volt.
Mindketten elsiettek a futószőnyegen, oda se pillantottak a sarokban zöldellő pálmafára.
Kimerítette őket a lázas munka, az örökös hajrá és gondos szervezés.
A vezérigazgató töprengve járt, szeme veres volt az álmatlanságtól.
Azt beszélték, hogy rövideser leváltják, mert nem bírja tovább a megfeszített munkát.
Nem tudom, végülis mi történt vele és mi lett az intézmény további sorsa.
Utoljára egy fél évvel ezelőtt hallottam róla: egyik ismerősömet a kastély tetején akarták alkalmazni, tatán szélkakasnak, mert a létszámot még akkor is bővítették.
Az ismerősöm azonban nem vállalta, azt mondta: ott előbb-utóbb kedvezőtlen szelek fognak fújdogálni.
... Ő lett volna az egyetlen szakértő.
(Borítókép: A Nagy jelzővel illetett I. Szulejmán)
