BAJOR ANDOR
Bibitz Korjolán véleménye szerint a megye területén a múlt év óta számtalan díszpinty hullott el... Hasonlóképpen nyilatkozik Fészkhesfenédi Leó, aki három ízben járt ösztöndíjjal Szicíliában, két ízben Tokióban és egy ízben a Riviérán, feltehetően a díszpintyek életének behatóbb tanulmányozása végett. A jelek szerint az sem segít, hogy a város területén egy gigászi méretű, tudományos intézetet hoztak létre, melynek föladata „az elméleti lehetőségek tanulmányozása és átültetése a gyakorlatba”. Tehát nyilvánvalóan: díszpintytenyésztés...
A díszpintyet egyesek koronás verébnek is nevezik, ez az ornitológiai szemlélet azonban rendkívül hibás. Ugyanis egy veréb nem lesz díszpinty, attól, hogy én megkoronázom.
Valójában a díszpinty egy rendkívül gyakori, de igen kevéssé tanulmányozott élőlény volt még a közelmúltban is. Egykor mindenütt fészkelődött és úgy tett, mintha költene.
Az én fiatalkoromban a díszpintyek hozták a tavaszt, a vasárnapot és a hétfőt. Ahol ültek, ott kizöldült a lomb, vagy megsárgult és lehullt: aszerint, hogy mire volt szükség. Az életet a díszpintyek tették pompázatossá. Tőlük tudtuk: érdemes küzdeni, szenvedni és meghalni, mert egyszer még belőlünk is díszpinty lehet.
Igen, ezt a bráhmin hitet sugalmazták a hasznos kicsiny lények, a mi küzdelmeink derék jópajtásai... El tudták hitetni, hogy kicsiny szíveikben egy-egy tudós vagy költő hatalmas szíve él tovább. (Már emiatt is megérdemlik, hogy átmentsük őket az utókornak, amely ezért a tettünkért is minden bizonnyal hálás lesz!)
Az én időmben még minden közösségnek volt díszpintye. Egyaránt tenyésztették az énekesek és a süketnémák, a kőolajkutatók és azok, akik direkt nem akartak találni kőolajat. Tenyésztették a leendő tudósok és a hajdani analfabéták, az első hajósok és az utolsó mohikánok, a megtért bűnősök és a bűnbe esett hívek: vagyis mindenki, nemre, vallásra való tekintet nélkül. Sőt az egyén a díszpintyétől tudta meg, hogy most mi a neme és vallása. Ha az egyén egy gyűlésen a következő szöveget hallotta a díszpintytől: „Mi süketnémák bátran megmondjuk, hogy halljuk az idők szavát”, akkor az egyén azonnal tudta: pillanatnyilag a süketnémák gyülekezetéhez tartozik.
Vagy ha a díszpinty így szólt: „Mi, egykori analfabéták nem felejtjük el azt az időt, amikor analfabéták voltunk”, akkor az egyén tudta, hogy most ő valami célból egykori analfabéta.
A díszpinty ugyanis minden ünnepélyes alkalomkor megszólalt. Ebből egyesek –, akik a díszpintyet nem ismerik –, arra következtethetnek, hogy a díszpinty nem lehet madár.
Ez azonban tévedés. A díszpinty bármi lehet. Még madár is. Bár én magam sohase láttam szárnyas, madárszerű díszpintyet, ez azonban merő véletlen. Pusztán azt jelenti: én magam sohasem kerültem olyan kényszerhelyzetbe, hogy madárként keressem bogaraimat. Ez esetben ugyanis a díszpinty –, aki a magasban helyettem trillázott – mint madár ült volna a díszemelvényen. És így szólt volna: kedves kollégák, mélyen tisztelt madarak! Engedjék meg, hogy megnyissam a kerületi madarak röpgyűlését!
Ezek után az ünnepélyes hangok után nemcsak a díszpinty lett volna madárrá, hanem én is.
Tehát nyugodtan állíthatom: a díszpinty legalább annyira madár, mint amennyire tudós, bányász, meggyőződéses lutheránus.
Emlékszem a díszpinttyel való első találkozásomra. A diákszakszervezet gyűlésén voltam, ahol a hajdani étkezde följavításáról kellett volna vitatkozni. Ekkor megjelent egy lény, talpig zöldben a közgazdászokból álló elnökség oldalán.
– Kedves barátaim, kollégák és kolléganők – kezdett trillázni –, mi diákok összegyűltünk, hogy harcos szellemben beszélgessünk és diadalra vigyük elgondolásaink zászlaját. Ezennel átadom a szót a gyűlés elnökének!
– Ez ki volt? – kérdeztem a szomszédomtól.
– Kapanyányi Monyód – suttogta a szomszédom –, a diákok közül mindenki ismeri... Te hogy nem ismered?!
Már az elnök olvasta a beszámolóját, amikor újra megböktem a szomszédomat.
– Ki az a... Kapanyányi Monyód?
A szomszédom már türelmetlen volt.
– Kapanyányi Monyód az, aki a legelején beszélt – magyarázta mérgesen. – De hiszen láttad és hallottad... Megismerhetted.
...Ő volt életem első díszpintye. Sohase tudtam meg róla többet minthogy azért beszélt, mert ő volt Kapanyányi Monyód, és azért volt Kapanyányi Monyód, mert beszélt.
Mindazonáltal én se képzelhettem el közös eszmecserét, vitát, vagy munkavállalást nélküle. Ahogy egy templomtorony harang nélkül csak harmadosztályú turistaszálló, vagy a folyó se igazi folyó, ha időnként nem úszik benne egy jól sikerült döglőtt malac.
Ettől kezdve számtalan díszpintyet figyeltem meg. Láttam „mi orvosok” díszpintyet és „mi betegek” díszpintyet. Olyat, aki elzengte, milyen nehéz kőolajat létrehozni azáltal, hogy két követ összepréselünk. És olyat, aki kifejezte: a távoli naprendszerek rokoni szeretettel várnak bennünket. (Nyilván meghívást kapott az odavalósi díszpintyektől).
Sajnos, szűk látókörű szakemberek hozzákezdtek a hasznos kis énekes lények pusztításához.
Gyors és hathatós segítségre van szükség. Jelöljünk ki a számukra rezervátumot, védjük meg őket az orvvadászoktól és az időjárástól.
Addig cselekedjünk, amíg nem késő. Különben Európa faunája egy különös élőlénnyel lesz szegényebb...
*Megjelent a Tücsök és bogár című kötetben (Kolozsvár, Dacia Kiadó, 1972)
(Borítókép: Aranymellű asztrild – Amandava subflava vagy Sporaeginthus subflavus – a madarak osztályának a verébalakúak rendjébe, ezen belül a díszpintyfélék – Estrildidae – családjába tartozó faj.)
