– Kolozsváron születtél, viszont Magyarláposon, illetve Szatmárnémetiben nőttél fel, Marosvásárhelyen a Művészeti Egyetemre jártál, majd a tanulmányaid befejezése után visszatértél a szülővárosodba és azóta – több mint három évtizede – a kolozsvári társulat tagja vagy.
– A szüleim, akik nemrég hunytak el – gyakorlatilag egyszerre, egymást követve a halálba, ami egyben nagyon szép és ugyanakkor nagyon fájdalmas is – mindketten, akárcsak minden ősöm, székely származásúak voltak. Kolozsváron jártak az orvosi egyetemre, majd Magyarláposra kaptak kihelyezést, amely a gyermekkorom édenkertje volt. Roppant kiváló társaság gyűlt össze abban a városkában, amely kitelepített arisztokraták kényszerlakhelye volt. Olyan hangulatot és szellemiséget teremtettek maguk körül, amilyent én máshol egyszerűen soha nem érzékeltem. Csak példaként említem: jellemző volt, hogy programszerűen Szatmárra és Kolozsvárra jártak színházi előadásokra. A közvetlen szomszédunk Béldi grófnő és családja volt, aki beszélgetések közben szvetterkéket kötött nekünk, gyerekeknek. Szilágyi Domokos, aki számtalanszor megfordult nálunk, és akiről gyermekként azt sem tudtam, hogy kicsoda, családi barátunknak számított, akivel a szüleim évekig tartó szoros levelezésben álltak. De folytathatnám a sort Palocsay Zsigmonddal, Kocsis Istvánnal, vagy György Albert szobrászművésszel. Körülbelül hat évet töltöttünk ott, illetve én kétlaki életet éltem, ugyanis a kolozsvári nagymamámnál is laktam, mivel az iskolát Kolozsváron, a Brassai Sámuel Líceumben kezdtem el. Harmadikos koromtól Szatmárnémetiben folytattam a tanulmányaimat a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban, akkor ugyanis már oda kerültek a szüleim. A szokásukat, hogy nemcsak a szatmári színházba volt bérletük, hanem a rozoga kis autójukkal rendszeresen feljártak a kolozsvári színházi előadásokat is megtekinteni, ott is megőrizték. Az érdekes az, hogy nekem gyermekként ez volt a normális és megszokott életforma és azt hittem, hogy ez mindenkinek természetes és adott. A matematika–fizika szakon érettségiztem és a szüleim természetesen orvosnak szántak. Az, hogy a színire felvételizzek esetleg, annak ellenére, hogy iskoláskoromban minden szavalóversenyt megnyertem, fel sem merült bennem, hiszen abban az időben évente csak egyetlen lányhely volt a vásárhelyi főiskolán. Szállóigévé vált akkoriban, hogy ha két Jászai Mari felvételizik, akkor is csak egyet vettek volna fel. Az utolsó szavalóversenyemen, a Megéneklünk Románia országos szakaszán épp egy Szilágyi-verset mondtam, a Bartók Amerikában címűt és mielőtt kiléptem volna a függöny elé, egy marcona alak közölte velem, hogy az „Amerikát” nem mondhatom ki. A magyartanárnőm, aki velem volt, elsápadt. Intette, hogy ne vitatkozzak. Onnantól fogva nem mentem többet szavalóversenyekre. Csak utólag visszatekintve jöttem rá arra, hogy a gondviselés akarhatta és alakította úgy az életemet, hogy mégis színész legyek.
– A családotok életében hatalmas változás történt az 1980-as évek vége felé.
– Az történt, hogy a szüleim disszidálni kényszerültek Németországba, annak ellenére, hogy soha eszükbe sem jutott addig elhagyni az országot, a családjukat, a hivatásukat és a gyökereiket. Velünk, gyerekekkel nem is közölték, hogy kint fognak maradni, nehogy valami bajunk essen. Később tudtuk meg, hogy egy szekus, akinek édesanyám megmentette a látását, „hálából” figyelmeztette őket, hogy hagyják el az országot, amilyen hamar csak tudják. Ők pedig, a mi jövőnkre gondolva, kiszöktek külföldre. Nálunk családi vonás, hogy senki sem bírja sokáig külföldön, például az ügyvéd nagyapám is Bécsből rohant haza a háború végén, mert a Hargitát mégsem hagyhatta itthon. A kommunisták kőfejtőként alkalmazták a bányában, hálából, hogy hazatért. A szüleim is nem sokkal a rendszerváltozás után, hamarosan hazatértek.
– Te viszont ez időre, gyakorlatilag családfenntartóvá váltál, hiszen gondoskodnod kellett a két kisebb testvéred neveléséről és megélhetéséről is.
– Szerencsére, ez a helyzet nem tartott sokáig és tudtuk, hogy valahogy csak lesz. De mivel én voltam a rangidős testvér, az öcsém másfél, a húgom pedig tíz évvel fiatalabb nálam, valami munka, megélhetés után kellett néznem. Szerencsére a szatmári színház pont akkor hirdetett meg néhány segédszínészi állást. A segédszínészekre azért volt szükség, mert nem volt utánpótlás, mivel évente csupán három magyar színész végzett a marosvásárhelyi egyetemen. Felvételiztem és fel is vettek, többek között Fülöp Erzsébettel és Bogdán Zsolttal együtt, aki jóval később a férjem lett. A forradalom után, mikor a művészeti egyetemen megemelték a betölthető helyek számát, nagy örömünkre, mindhármunknak beteljesült az álma (mert az volt): felvételt nyertünk a színire.
– Ami komoly felkészültséget jelentett részetekről, mivel a helyek számát megemelték ugyan, de a túljelentkezés akkor is közel tízszeres volt. Ki volt annak a legendás, a forradalom utáni első évfolyamnak az osztályvezetője?
– Úgy emlékszem, hogy a szűrővizsgák fordulói után 54-en maradtunk versenyben, tehát igen, több mint százan lehettünk jelentkezők. Kovács Levente volt az osztályvezetőnk, de két csoportra osztottak minket, ami nekünk nagyon jó volt, mert így többen és többet tudtak foglalkozni velünk. Az egyik csoportnak Tarr László lett a drámaigyakorlat-tanára, a másiknak pedig Farkas Ibolya színművésznő. Ők irányították az első lépéseinket. Óriási szerencsénk volt, hogy Tompa Gábor és Parászka Miklós is ekkor indította be a rendező szakot, amelynek első hallgatói Bocsárdi, Kövesdy, Rusz Mónika és Barabás Olga voltak, akikkel közösen hozhattuk létre a vizsgaelőadásaikat a sajátjaink mellett. Rengeteget dolgoztunk akkor.
– Az utolsó éves vizsgaelőadásotokat, Molière Tartuffe című darabját, amelyben te Dorine szerepét alakítottad, Tompa Gábor rendezte, így bemutathattátok Kolozsváron is a produkciót. Erre nézőként még ma is szívesen emlékszem vissza. Ezt követően Tompa gyakorlatilag az egész évfolyamotokat leszerződtette a kolozsvári társulathoz.
– A Tompa Gábor által létrehozott Tartuffe roppant precíz munka volt. Gondja volt ránk, kezdőkre és akkor még fel se mértük mekkora szerencsénk volt, hogy elvállalt minket. A tanárainktól tanult elmélet és gyakorlat, Gábor rendezői keze alatt terelődött igazából mederbe. Heten kerültünk az évfolyamunkból a kolozsvári társulathoz, tele fiatalos lendülettel, álmokkal, tervekkel. Hálásan gondolok Tompán kívül Purcărete Gianni Schicchiére, Woodruffra, aki a Születésnapot rendezte, és amelyben én Mettét játszottam, Andrei Şerban Ványa bácsijára, és a nagy mesterre, Vlad Mugurra, aki Pirandello Így van (ha így tetszik) előadásában Sirelliné szerepét osztotta rám. A felsoroltak világítótornyok, ha úgy tetszik: hálásak lehetünk, hogy vannak, voltak.
– A férjeddel, Bogdán Zsolttal pályatársak és kollégák voltatok a kezdetektől napjainkig. Hogyan tudjátok segíteni egymást a munkátokban?
– Ha partnerként kerülünk össze a színpadon, általában keményebbek, kritikusabbak vagyunk egymáshoz, mint amilyenek egy másik kollégánkhoz lennénk. Mi a házasságunk előtt is nagyon jó barátok voltuk, több mint hét éven keresztül folyamatosan megbeszéltük egymás magánéletét, és persze, a színházművészet is örök közös témánk volt. Egyetemista korunkban volt olyan, hogy éjjel ketten beszöktünk a próbaterembe, hogy kidolgozzunk közösen egy jelenetet. Mindig nagyon egymásra voltunk hangolódva, és aztán a barátságból lassan szerelem, majd házasság kerekedett.
– Kiemelnél még néhány, számodra hasonló módon fontos és kedves szerepet a repertoárodból?
– Például a Hedda Gabler című előadásban, amelyet Andrei Șerban rendezett nálunk az egyik néhány szavas mellékszereplő, Berte alakját osztotta rám. Viszont olyan kulcsfontosságú alakká változtatta a rendező ezt a figurát, aki a többi szereplő folyamatos megfigyelőjeként, élet-halál urává vált a színpadon. Mivel mindenkiről mindent tud, de soha nem lép közbe, senkivel sem osztja meg az előtte feltárulkozó titkokat, olyanná válik, mint az antik görög drámákból ismert kórus. De a legviccesebb az, hogy ezt a csavart sem az itthoni szakma, sem a közönség nem vette észre. Amikor viszont elmentünk Tokióba az Ibsen-fesztiválra, az ottani színházi szakemberektől kaptam visszaigazolást arra, hogy Berte alakjában elrejtett egyszemélyes antik kórus, amelytől „függ” a tragédia végső kimenetele, maga a sors. De nagy élmény volt Márta szerepe a Móricz Zsigmond Búzakalász című drámájából is, amelyet Parászka Miklós rendezett a Szatmárnémeti Harag György Társulatnál, ahova meghívott mint vendégművészt a női főszerepet eljátszani. De, hogy Móricznál maradjunk: a Boszorkány című előadásban én Báthory Annát alakítom, a férjem, Zsolt pedig Bethlen Gábor szerepét formálja meg. Ez a Török Viola által rendezett koprodukció – amelyet balladisztikussá tesznek a régi virágénekek és népdalszövegek replikákként való bevágása a móriczi szövegbe – igazi kulturális csemege és ugyanakkor nagyon izgalmas „Tündérkert-projekt” része, mivel minden előadás könyvbemutatóval és közös faültetéssel kapcsolódik össze. Ez az előadás Beregszász magyar színházának 30. évfordulójára készült. Mivel a férfi színészek a háború miatt távozni kényszerültek és gyakorlatilag nem volt társulat, aki megünnepelje az évfordulót, hát így és ezért vendégszerepeltünk Kárpátalján. Sosem felejtem el azt a felemelő és egyszerre szívszorító fogadtatást, amelyben ott és akkor részesültünk.
Nagyon kedves volt számomra Strindberg Júlia kisasszony című drámájának a címszerepe is, amelyet két különböző előadásban is rám osztottak. Az elsőt, amelyet Kincses Elemér rendezett, még egyetemista koromban, beugrásként kellett megoldanom, három nap alatt tanultam meg a szerepemet. Minden beugrásos szerep halálugrás a színész számára, és annyira megfogott ennek az akciónak a sűrített színpadi dinamizmusa, hogy erről írtam az államvizsga-dolgozatomat is. Szép és nagy munka volt számomra Éva szerepe Az ember tragédiájában is, amelyet Csiszár Imre rendezett.
– Szeretem, ha az utolsó kérdést maga a kérdezett teszi fel magának. Mi volna tehát a saját kérdésed önmagadhoz?
– Talán az, hogy változtat-e valamit a színház a világon? A válaszom pedig az, hogy nem, nem változtatja meg a világot, viszont közvetve hatással van rá. Adyt idézve: „Az igazságért keressük a szép hazugság templomát.” Ám abszolút igazság nincs, hanem igazságok vannak, amelyek olykor egymásnak feszülnek. Az igazságokat pedig örök feladata kimondani a színháznak. Bertolt Brecht szerint: „Micsoda korszak ez, ahol csaknem gonosztett a fákról beszélni, mert annyi gazságról hallgatsz, míg ezt teszed!” Engem mint egyént, mindenképpen megváltoztat a színház, mert színészként és nézőként is tapasztalom a katarzis testi-lelki terapeutikus, gyógyító hatását, és amikor a színpadon vagyok, úgy érzem, hogy „meglopom” az időt, mivel az nem nekem telik, hanem a szereplőnek.
Borítókép: Tompa Réka
