Az önámítás bajnokai vagyunk, az embernek „drónoznia” kell önmagát

A Bonus Pastor Alapítvány alkohol-, drog-, szerencsejáték- és más függőségekkel küzdők számára biztosít segítséget. Az intézmény a szenvedélybetegségek megelőzését és kezelését keresztény szemléletre, valamint a segítő szakmák módszereire alapozza, munkáját pedig öt fő területen végzi: prevenció, terápia, utógondozás, képzések és hitmélyítő programok révén. Foglalkozásaik elsősorban magyar nyelven zajlanak, ugyanakkor szoros kapcsolatban állnak a ROSAAC-cal (Szerhasználati Zavar és Függőség Elleni Romániai Szövetség), így a román nyelvű érdeklődőket is megfelelő szervezetekhez tudják irányítani, amennyiben olyan szolgáltatásra van szükségük, amelyet az alapítvány nem nyújt.

Az alapítvány honlapján olvasható ismertetőben hangsúlyozzák, meggyőződésük, hogy a kilátástalannak tűnő élethelyzetekből is van kiút, és a változás, illetve a gyógyulás lehetősége mindenki számára adott. Tájékoztatásuk szerint a hosszú terápiás programot elvégző kliensek több mint hatvan százalékának sikerült újra rendeznie életét, kapcsolatait és munkaviszonyát. Céljuk, hogy a hozzájuk fordulókat segítsék elindulni a változás felé vezető úton, s a felépülés későbbi szakaszaiban is támogatást nyújtsanak számukra.

Hozzáteszik, a függőség nem csupán egyéni probléma, hanem az egész családot érintő nehézség, ezért a hozzátartozókat is arra ösztönzik, hogy kapcsolódjanak be a terápiás folyamatokba. Bár a programok keresztény értékrendet képviselnek, a részvételnek nem feltétele a vallásosság: mindenkit fogadnak, aki függőséggel kapcsolatos problémával keres segítséget.

A felépülés nem egyetlen döntés következménye

A függőség nem pusztán szerhasználat, hanem az ember egész személyiségét, kapcsolatait és önmagához való viszonyát érintő állapot – vallja Horváth Levente református lelkipásztor, az alapítvány vezetője, aki több mint harminc éve dolgozik szenvedélybetegekkel és hozzátartozóikkal. Úgy véli, a felépülés nem egyetlen döntés következménye, hanem hosszú önismereti folyamat, amelyben az embernek szembe kell néznie saját önámításával, miközben megtanul segítséget elfogadni és kapcsolódni másokhoz. A szakember úgy látja, a mai digitális világ új típusú sérüléseket és függőségeket termel ki, ezért a prevenció és a közösségi támogatás fontosabb, mint valaha.

Horváth Levente úgy fogalmazott, mindenkit szívesen fogadnak, aki úgy érzi, elakadt az életében, és már nem tudja kordában tartani azokat az érzelmi folyamatokat, amelyek könnyen függőséghez vezetnek. Nemcsak az alkohol- vagy droghasználat esetében keresik fel őket, hanem játék-, digitális vagy más viselkedési függőségekkel kapcsolatban is. A hozzájuk fordulók közül sokan már maguk is érzik, hogy elveszítették a kontrollt, vagy legalábbis annak határára sodródtak. A szakember úgy látja, az internet és a mesterséges intelligencia korában sokkal könnyebbé vált az önvizsgálat: ma már kérdőívek és online tesztek segítségével sokan saját magukat diagnosztizálják, mielőtt segítséget kérnének. Azonban Horváth Levente szerint ezek a megoldások nem vezetnek jóra. Volt már olyan páciense, aki azt mondta, sokkal másabb valakivel személyesen beszélgetni, mint a mesterséges intelligenciával. Bár a szaknyelv ma inkább „szerhasználati zavarról” beszél a korábbi „szenvedélybetegség” helyett, a lényeg szerinte ugyanaz marad: amikor valaki már nem ura a saját viselkedésének, segítségre van szüksége.

A hozzátartozók gyakran hamarabb észlelik a problémát, mint maga az érintett. Horváth Levente szerint a függő ember sokáig eltávolítja magától a felismerést, mert ösztönösen érzi, hogy a szembenézés kétségbeejtő lehet. Úgy fogalmazott, az ember ilyenkor attól fél, hogy elveszíti a szabadságát, és visszafordíthatatlan állapotba került.

A függőség „visszafordíthatatlan”

A „visszafordíthatatlan állapot” kapcsán a szakember húszéves fiatal történetét idézte fel, aki pontos önismerettel mérte fel saját drogfüggőségét. A terápiás munka során azonban az is szóba került, hogy a függőség neurobiológiai szempontból is maradandó változásokat idéz elő. Horváth Levente elmondta, az elmúlt évtizedek agykutatási eredményei ma már egyértelművé tették: aki függővé vált, az absztinens életet élhet ugyan, de nem térhet vissza ahhoz az állapothoz, mint amikor még „szociális ivó” volt. A sejtek emlékeznek, ezért a függőség mélyen beivódott mintázatai nem törölhetők ki teljesen. A szakember hangsúlyozta, bár ez első hallásra tragikusan hangzik, mégsem reménytelen állapot. A függőséghez szerinte hasonlóan kell viszonyulni, mint a krónikus betegséghez: együtt lehet élni vele, miközben az ember teljes, értékes életet élhet absztinensen. A cél nem a bélyegzés, hanem annak elfogadása, hogy az embernek vannak sérülései, amelyekkel meg kell tanulnia együtt élni.

Szerinte a felépülés mindig az önreflexióval kezdődik. Úgy véli, sok ember ösztönösen éli az életét, és csak valamilyen megrázó esemény vagy egzisztenciális krízis készteti arra, hogy valóban rálásson önmagára. 

A terápiás otthonban ezt úgy fogalmazzák meg: az embernek „drónoznia” kell önmagát, vagyis képesnek kell lennie kívülről szemlélni saját működését. 

Amikor több mint harminc éve elindították szolgálatukat, tudatosan csapatmunkában gondolkodtak: orvosok, pszichológusok, pszichiáterek, segítő szakemberek és lelkipásztorok közös munkájában. Ma már úgy látja, az addiktológia is ugyanebbe az irányba mozdult el: a függőséget holisztikusan kell szemlélni, hiszen egyszerre biológiai, pszichológiai, társadalmi és spirituális kérdés.

Horváth Levente kifejtette, a terápiában nem elegendő az értelmi önreflexió fejlesztése. A józanodáshoz az érzelmi és a kapcsolati önreflexióra is szükség van. Úgy látja, az elmúlt évszázadokban az emberiség főként az értelmi intelligenciát fejlesztette, később kezdett foglalkozni az érzelmi intelligenciával, ma azonban egyre világosabbá válik, hogy a kapcsolati intelligencia legalább ilyen fontos. Arra hívta fel a figyelmet, az érzelmi intelligencia nem az érzelmek intenzitását jelenti, hanem azt a képességet, hogy az ember felismeri és kezelni tudja saját érzéseit. A kapcsolati önreflexió pedig ennél is tovább megy: annak felismerését jelenti, hogy az ember csak másokkal való kapcsolatában válhat igazán önmagává. A terápiás közösség éppen ezért kiemelt szerepet kap náluk. Horváth Levente szerint a leghatékonyabb módszer a terápiás közösség, ahol a csoport maga is gyógyító erővé válik. Minden kliensnek van egyéni mentora, de legalább ennyire fontos az a folyamat, amely a csoporttagok közötti kapcsolatokban zajlik. Úgy véli, a függő ember gyakran az önámítás mestere, ezért szüksége van arra, hogy mások visszajelzésein keresztül lásson rá önmagára.

A visszaesésről azt mondta: bár fájdalmas, mégis lehet „áldott állapot”, mert sokszor éppen a kudarc tanítja meg az embert saját korlátaira. Tapasztalata szerint a függők jelentős része eleinte meg van győződve arról, hogy bármikor képes lenne abbahagyni a szerhasználatot. A racionalizáció azonban a függőség egyik legerősebb mechanizmusa: az ember logikus magyarázatokat gyárt arra, miért iszik vagy használ szert. Úgy látja, az egyik legnehezebb lépés annak elfogadása, hogy egyedül nem megy. A terápiás munka során ezért nem az a cél, hogy valakit meggyőzzenek vagy rábeszéljenek a változásra, hanem hogy megerősítsék benne a saját motivációját. Ebben nagy szerepet kap az úgynevezett motivációs interjú módszere, amely nem vitatkozik a klienssel, hanem segít neki saját ambivalenciáját felismerni.

A Bonus Pastor vezetője a hozzátartozók szerepét is kulcsfontosságúnak tartja. Szerinte a családtagok gyakran akaratlanul is részei lesznek annak a játszmának, amely fenntartja a függőséget. A függő ember a szertől függ, a család pedig sokszor magától a függőtől válik függővé – ezt nevezi a szakirodalom kodependenciának. Éppen ezért külön hozzátartozói alkalmakat is szerveznek, ahol a családtagok megtanulhatják, hogyan húzzanak egészséges határokat, és miként segítsenek úgy, hogy közben ne váljanak a függőség fenntartóivá.

A terápiás folyamat általában legalább fél évet vesz igénybe, de gyakran kilenc hónapnál is tovább tart. Horváth Levente úgy véli, ennyi idő szükséges ahhoz, hogy az agy természetes dopamintermelése újra működni kezdjen. A függőség ugyanis mesterséges úton stimulálja az agy jutalmazó rendszerét, ezért idő kell ahhoz, hogy a szervezet újra képes legyen természetes örömforrásokból „boldogsághormonokat” termelni. A terápiás közösségben ennek egyik legfontosabb eszköze maga az emberi kapcsolat. A szakember szerint gyakran látja, hogy a függők eleinte érzelemmentes, „mókusarcú” állapotban érkeznek, majd hónapok múltán fokozatosan újra megjelennek az érzelmek az arcukon. Ez annak a jele, hogy az ember újra képes kapcsolódni önmagához és másokhoz.

Azt ugyanakkor hangsúlyozta: senki nem tudja pontosan, mikor lépi át a „láthatatlan határt”, amikor a szerhasználatból valódi függőség lesz. Többnyire csak utólag válik világossá, mikor történt meg a fordulópont. Szerinte intő jel lehet, ha valaki nem tud hiányérzet nélkül hosszabb ideig meglenni szerhasználat nélkül.

Mesterséges intelligencia, digitális veszélyek

Horváth Levente a fiatal nemzedék helyzetét különösen ag­gasztónak látja. Tapasztalatai szerint ma már nem feltétlenül az alkohol vagy a klasszikus drogok jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem a gyógyszerhasználat, illetve a digitális függőségek. Úgy véli, az alfa generáció teljesen más valóságban nő fel, mint az előző nemzedékek: a digitális tér, a közösségi média és a mesterséges intelligencia (MI) alapvetően formálja a kapcsolataikat és az önképüket.

Felidézett egy huszonhárom éves fiatalembert is, aki éveken keresztül kizárólag mesterséges intelligenciával „beszélgetett”, és ezt terápiás kapcsolatként élte meg. Horváth Levente szerint az ilyen virtuális kapcsolatok hosszú távon könnyen elszigetelhetik az embert a valódi emberi kapcsolatoktól, és egyfajta szociális önfelszámoláshoz vezethetnek.

A prevenciót ezért kulcsfontosságúnak tartja, ugyanakkor hangsúlyozza: önmagában a megelőzés sem akadályoz meg minden problémát. Inkább olyan bizalmi kapcsolatot kell kialakítani a fiatalokkal, amelyben később segítséget mernek kérni. Tapasztalata szerint sok egykori diákévekkel az iskolai prevenciós program után éppen azokhoz a szakemberekhez fordul vissza, akikben korábban bizalmat érzett.

A legnehezebb művészet

Arra a kérdésre, hogy személyesen miért végzi ezt a munkát immár több évtizede, Horváth Levente azt válaszolta: pusztán emberi motivációból nem lehetne hosszú távon kitartani mellette. 

Úgy fogalmazott, hisz abban, hogy a szeretet az egyik legnehezebb művészet, és valódi segítséget csak önmeghaladással lehet nyújtani.

Beszélt arról is, hogy a szolgálat működtetése hosszú éveken át komoly személyes áldozatokkal járt számára és családjának egyaránt. Munkájukat sokáig adományokból tartották fenn, és ma sem könnyű olyan munkatársakat találni, akik anyagi érdek nélkül is készek részt vállalni ebben a szolgálatban.

Úgy látja, a segítő szak­mákban dolgozóknak különösen fontos saját határaik felismerése, mert könnyen belecsúszhatnak abba, hogy saját problémáikat próbálják megoldani a gondozottakon keresztül. A segítő feladata szerinte nem az, hogy ráerőltesse akaratát a másikra, hanem hogy tiszteletben tartsa autonómiáját, miközben támogatja őt a saját felismeréseiben.

Horváth Levente szerint végső soron a felépülés mindig az önmeghaladás képességén múlik. Ezzel kapcsolatban Abraham Maslow késői felismerését idézte fel, amely szerint az önmegvalósításnál is létezik magasabb emberi cél: az öntranszcendencia, vagyis önmagunk meghaladása a másik ember felé fordulva.

Horváth Levente 1960-ban született Kolozsváron. Teológiai tanulmányait követően Marosvásárhelyen szolgált segédlelkészként, majd Istvánházán lett lelkipásztor. A kilencvenes évek elején a kolozsvári egyetemisták között végzett missziós munkát. Doktori fokozatát Skóciában szerezte, tanulmányai befejezését követően hazatért, majd 1993-ban Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspöke azzal bízta meg, hogy szervezze meg a szenvedélybetegek és a társadalom peremére sodródott embereket segítő missziós szolgálatot.

A Bonus Pastor Alapítvány Magyarózdon működtet terápiás otthont. A további munkapontok Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhely találhatók. Emellett csoportokat működtetnek Brassóban, Csíkszeredában, Gyergyószent­miklóson, Kézdivásárhelyen, Kolozsváron, Margittát, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, valamint Székelyudvarhelyen. Bővebb információk a bonuspastor.ro oldalon.