„Ne a múlt hibái határozzanak meg, hanem az újrakezdés tiszta lapja”

Márkos-Lukáts Mózes sikeres ingatlanügynök, három gyermek édesapja. Tizenhat éves korában ült először kocsmai játékgép elé. Rövid időn belül a nyerőgépek teljesen lekötötték érdeklődését, majd uralni kezdték gondolatait, életét. A játék vágya szenvedélybetegséggé fajult, elkezdte átlépni az erkölcsi határokat, érettségije is csúszott. Játékszenvedélye évekig uralta, de egy átjátszott éjszakára virradó hajnalon bekövetkezett a fordulópont: édesapjának szívből jövő mondata nyomán rádöbbent, hogy rég nem élvezetből, hanem kényszerből játszik, és eldöntötte: megtöri a lefele ívelő spirált. Immár kilenc éve nem játszott, stabil, kiegyensúlyozott emberré vált. A felépüléshez nélkülözhetetlennek nevezi az őszinteséget, a támogató környezetet, a rendszeres terápiát és a folyamatos önismereti munkát. A fiatal generációkat veszélyeztető digitális függőségek kialakulásának megelőzéséről is beszélgettünk. Kiemelte: fontos, hogy a szülők hiteles példát mutassanak, és a gyermekek figyelmét, érdeklődését a digitális világon kívüli tevékenységekkel kössék le.

– Mesélnél arról, hogy milyen típusú szenvedélybetegséggel küzdöttél, milyen életfázisban alakult ki, és meglátásod szerint mi válthatta ki?

– Úgy gondolom, hogy én eleve függő típusú ember vagyok; ugyanakkor, az a tény, hogy a szenvedélybetegség felütötte nálam a fejét, azzal függ össze, hogy a háttérben rejlő többféle probléma „gyökérkezelését” nem tudtam kellőképpen véghezvinni.

Tizenhat éves koromban kezdem el nyerőgépeken játszani – huszonkét éves koromig folytattam. Idén ünnepeltem a kilenc éves tisztaságomat – ebben a tekintetben ez a legnagyobb mérföldkövem. 

A történet úgy kezdődött, hogy néhány osztálytársammal betértünk egy úgynevezett „köpködő kocsmába” ahol egyikünk nyert egy pár lejt egy játékgépen. Azt hittem, hihetetlen üzleti lehetőségre bukkantam, de már akkor, az első játékom során az összes nálam lévő pénzt elveszítettem. Ez lehetett volna tanulság, de annál önfejűbb voltam: elkezdtem agyalni, hogy legközelebb hogyan kellene a tétjeimet megtegyem, vagy hogy más stratégiával kellene játszanom. A játék ekkor már megfogott, beszippantott a maga dimenziójába. 

Nem tudom, direkt volt-e úgy beállítva az algoritmus, de eleinte nyertem is: körülbelül egy hétre rá, hogy elkezdtem játszani, volt egy akkora nyereményem, amely majdnem felért egy fizetéssel. Ekkor hihetetlenül boldog voltam, apámnak is elmondtam. Elismerésre vágytam, de édesapám megszidott, és felszólított: álljak le, mert nem lesz jó vége. Nem hittem neki. Annyira elöntött az adrenalin, olyannyira úgy éreztem, hogy én vagyok a helyzet ura, hogy nem is érdekelt a figyelmeztetés, és ettől kezdve aztán elindult velem a rock and roll.

Addig is dolgoztam nyaranként részmunkaidőben, de ez volt az első olyan nyár, amikor igazi motivációt éreztem arra, hogy dolgozzak – jóformán kilencvenöt százalékát a kőművessegédként keresett pénzemnek mind eljátszottam; hetente fizettek, és olyannyira rabjává váltam a játéknak, hogy egy fél doboz cigarettára való összeggel maradtam minden alkalommal.

„A játékszenvedély elkezdte megváltoztatni a személyiségemet”

– Hat éven át tartott ez a folyamat nálad… Próbálkoztál időközben leállni a játékkal?

–  A harmadik évben már nagyon kerestem a kiutat; mivel jó fizikumú fiú voltam, arra gondoltam, belépek az idegenlégióba, és ott – akár egy átnevelő táborban – megszabadulok a játékszenvedélytől. De aztán megismerkedtem egy Kolozsváron dolgozó pszichológussal, Kalóz Jánossal, akivel nagyon jó viszonyt alakítottam ki, és aki sokat segített. Előtte egy iskolapszichológussal is beszélgettem, mert tudtam, hogy egyre komolyabb gondjaim lesznek. Kezdett kialakulni már nálam egy erkölcstelen viselkedésforma, amely többek között lopással, csalással, ferdítéssel járt. A játékszenvedély elkezdte megváltoztatni a személyiségemet, és az emberek már nem bíztak bennem. Tizenkettedikben már mindenki tudta körülöttem, hogy probléma van velem.

– Az iskolai teljesítményedre kihatott a játékszenvedély?

– Mindig is olyan diák voltam, aki nem azért ment iskolába, hogy csúcsteljesítményt nyújtson. Mivel odafigyeltem órákon, általában megoldottam az elvárásoknak való megfelelést. Tizenkettedikben viszont valóban kihatott a teljesítményemre: év végén megbuktattak, és csak a második felvonásban tudtam leérettségizni.

Kalóz Jánoshoz heti rendszerességgel kezdtem járni, sikerült is egy ideig tisztának lennem – volt két olyan hónap is, hogy nem játszottam. A nyári szüneten azonban ő is elutazott nyaralni, én pedig hatalmas visszaesést tapasztaltam meg. Igazából akkor meg is ijesztett az, hogy ő a játékfüggőségtől való tisztaságom egyetlen forrása: ha nem beszélgettünk, nem találkoztunk, nem tudtam megállni, hogy ne üljek be játszani. 

Arra az elhatározásra jutottam, hogy elmegyek elvonóra; el is utaztam Szegedre, ahol sajnos nem tudtam végigülni a megszabott periódust, mivel történt egy belső incidens, ami miatt eltanácsoltak. Ott maradtam viszont Magyarországon, kerestem magamnak munkahelyet, lakhatási lehetőséget, és megismerkedtem egy programmal, amely kifejezetten a szenvedélyes szerencsejátékosoknak segített felépülni. Ez sokat segített, megadta az alapot; a gond azonban az volt, hogy Magyarországon egyáltalán nem játszottam, viszont amikor hazajöttem három-négy napra, újra beültem a gépek elé.

Egy idő után, mivel nem kötött semmi Magyarországhoz a tisztaságon és ezen a programon kívül – hazajöttem. Emlékszem, 2016 decemberében hazamentem egy éjszakába nyúló játék után, és apám leültetett az ágyára hajnali négy-öt magasságában, és azt mondta: fiam, attól félek, hogy én meghalok, és te leszel az, aki utánam a gödörben végzi. Ez a mondat nagyot ütött. Akkor már rég nem élveztem a játékot – csak a szenvedélyes, kényszeres cselekvés része maradt meg. Ez eset után még egy alkalommal játszottam, aztán leállt a történet – most már több mint kilenc éve.

– Édesapád megjegyzése lehetett a fordulópont?

– Szerintem addigra már kifulladtam a játékban, illetve arra is rájöttem, hogy a mindezzel járó nyomást nem bírom. Ismerek olyan játékost, aki 25 évig játszott, és amikor abbahagyta, több mint kétszáz embernek tartozott. Én ezt a jellegű nyomást nem tudtam volna sokáig elviselni. Addig is úgy éreztem, teljesen széthullott az életem, de ez volt az a momentum, amikor úgy éreztem, valamit muszáj már tennem. Tudtam: beleálltam egy mókuskerékbe, ami folyton csak ugyanoda vitt vissza.

Mindenféle eltúlzott viselkedésmintának mély gyökere van

– A szerencsejátékost nyereményvágy hajtja, a játéktól, nyereségtől megugró dopamin-, adrenalinszint. De a szakemberek szerint az okostelefonon játszott játékok is gyors, mesterkélt módon „jutalmaznak”. Egyre nagyobb a digitális eszközöktől való függés – a legfiatalabb korosztályok esetében is. Mit javasolnál gyermekeknek, fiataloknak, szülőknek – hogyan kerüljék el azt a bizonyos mókuskereket?

– Valóban, napjainkban sokféle függőség létezik; lényegében a közösségi hálózatokon is azért görgetsz, mert reméled, hogy valami érdekesre, meglepőre fogsz találni. 

Amúgy, mindenféle túlzott fogyasztásnak – szernek, játéknak –, eltúlzott viselkedésmintának valamilyen mély gyökere van. Nem vagyok szakember, de sokan visszavezetnék a gyerekkorra ezeket a típusú problémákat. Ezen kívül, létezik szenvedélybetegségre való hajlam is. Magamon ezt gyermekkorom óta éreztem: ha valamit nagyon szerettem, azt a végletekig tudtam csinálni – persze, többször is bebizonyosodott, hogy ez nem jó stratégia. Mindig vonzottak a veszélyes dolgok, a rizikóvállalás is; minden olyan tevékenység, ami adrenalinszint-emelkedést vált ki nálam, be tud vonzani, és onnan kezdve elég könnyen átalakulhat szenvedéllyé. Jelenleg az adrenalinszint-emelő hobbim, amelyen egyik fiammal osztozom, a sakk. Hála Istennek, ez egy békésebb dolog, amellyel nem sodrom magam veszélybe.

Úgy vélem, a gyermekeknek meg kell mutatni, hogy digitális eszközök nélkül is élvezetes lehet a gyermekkoruk, hogy élvezni lehet a fizikai valóságba való teljes értékű bekapcsolódást is. Szülőként ez persze azt jelenti, hogy rengeteg energiát kell pluszban befektetni, a gyermek érdekében. A legkisebbik gyermekünk esetében például nagyon érzem azt, hogy valós érdeklődés van benne a digitális világon kívüli dolgok iránt. Ismerek olyan családot is, ahol úgy járnak el, hogy a harmadikos és ötödikes gyermeknek is csak „bunkó” telefonja van.

Másrészt, szerintem a sport is kiválóan alkalmas arra, hogy a gyermekek csatornázzák energiáikat, a felgyűlt feszültséget. De a sportolás mellett különféle, nagyon jó szakkörök is vannak, csak időt kell szánnunk arra, hogy éljünk a városban lévő lehetőségekkel.

– Említetted, hogy minden szenvedélybetegség mélyen gyökerező problémákkal függ össze…

– Igen, esetemben az elég zűrös gyerekkor áll a háttérben. A szenvedélybetegség egyfajta út a menekülés irányába – problémát okozhat például, ha diszfunkcionális a szülők kapcsolata, de az is, ha hatalmasak az elvárások a gyermekkel szemben.

Viszont, mindezek a problémák kezelhetők, feloldhatók terápia segítségével; én tizenhat éves korom óta járok pszichoterápiára. Akkor is elmegyek, ha jók úgymond a mutatóim, ha boldog vagyok. A szakembert nem igazán pótolhatja más, hiszen az ilyen jellegű beszélgetések egy átlag civil, vagy akár egy jó barát számára is nagyon kimerítőek, akár megrázóak lehetnek. Emellett, nem valószínű, hogy tudják, hogyan kezeljék a hallottakat, a függőségek ugyanis nagyon sok szeméttel járnak. Mindmáig járok emellett a kolozsvári Preventis egyesület önsegítő csoportjába is – itt megtanultam, hogy az igazság elfogadása, kimondása nagyon fontos, legyen az bármennyire is fájdalmas. A Preventisnél Andrei Nedelcu pszichoterapeutával alakult ki jó kapcsolatom.

Szülőként jó példát kell mutassunk

– Napjainkban reális veszélyei van annak is, hogy serdülők, fiatalok rossz társaságba kerülnek, hogy kábítószer-dílerek közelítik meg őket; az alkohol-, és különösen a drogfüggőség pedig olyan út, amelyről már nagyon nehéz visszatérni. Hogy látod, milyen módon lehetne ezt a lehető leghatékonyabban kivédeni?

– Úgy vélem, szülőként jó példát kell, hogy mutassunk. Ezért, nagyon dolgozom azon, hogy a mutatóim legyenek tökéletesek: például, leszoktam a cigarettázásról, az alkoholról is. Elmondtam a gyermekeimnek azt is, hogy a múltamban ott volt a szerencsejáték, tiltott szerekkel nem foglalkozom. Próbálok velük minél őszintébb, hitelesebb lenni. Nem a nulla tolerancia megszabására összpontosítok, hiszen az is lehet adott esetben szenvedélybetegséghez vezető ok. Nagyon fontos az, hogy a gyermekek mit látnak tőlünk: ha mi nem megyünk haza csutka részegen, nem kerülünk kompromittáló kontextusokba, nagy valószínűséggel mi leszünk a példaképeik. Ha pedig mégsem, akkor ki kell, hogy tombolják magukat, és el kell jöjjön az a pillanat az életükben, amikor beismerik, hogy szükségük van segítségre – ha ez megtörténne, akkor ott leszünk, hogy segítsünk.

– Nem-e történhet meg adott esetben, hogy túlságosan későn ismerik fel a problémát?

– Nincs olyan, hogy túl késő. Ismertem daganatos beteget, akinek a kór végső stádiumában sikerült abbahagynia az alkoholfogyasztást, és nagyon boldog volt addig, ameddig még élt. A tisztasági döntése után mindent megtett azért, hogy még egy keveset élhessen a feleségével… Persze, vannak olyan esetek is, hogy a függőség valamilyen pszichiátriai problémával, például bipolaritással is társul, illetve, sok olyan ember van, aki a függőségben éli ki az adrenalinvágyát.

– Kik segítettek neked legtöbbet a gyógyulásod folyamatában?

– Nagyon hálás vagyok az élettársamnak – jövendő feleségemnek, Zsuzsinak; ő a kézifékem – a jó értelemben véve. Az életnek több területén hűbelebalázs tudok ugyanis lenni, és ilyenkor ő a ráció. Én vagyok a tűz, ő pedig a megpuhító víz. 

Fontos pillanat volt az életemben az is, amikor elmentem egy férfitáborba – attól kezdve keresni kezdtem egyféle spirituális megközelítését is az életemnek. Három nagy összetevőnk van – a férfitábornak is ez volt a szlogenje: az elme, a lélek, és a test. Én a lélekkel addig nem nagyon foglalkoztam – a tábor után viszont elindultam ezen az úton, és megtaláltam – a számomra nagyon barátságos unitárius egyházat. Valódi békét, csendet, nyugalmat érzek, amikor a belvárosi unitárius templomba belépek. Relatíve friss dolog nálam ez a spiritualitás, de érzem, segít abban, hogy azokban a pillanatokban is racionális tudjak lenni, amikor eléggé el tudna szállni velem a ló.

– Segít a támogató csoport, illetve a pszichoterapeuta, Andreea Aştefanei, akihez immár harmadik éve járok, és aki nagyban hozzájárult személyes fejlődésemhez. És segítségemre van még az az egy-két ember, akiket közel engedek magamhoz, és akiktől próbálom átvenni mindazt, ami jó. 

Az a tény, hogy stabil vagyok, mindenesetre összefügg azzal, hogy mai napig járok támogató csoportba, illetve terápiára. Ezt olyannak tartom, mint az autónál a felülvizsgálást, melynek során többek között megnézik, hogy a fékrendszer rendben van-e.

– Mostanság, ha elmész egy olyan létesítmény előtt, amelyben játékgépeket működtetnek, még érzel késztetést arra, hogy belépj, vagy már teljesen közömbös tudsz maradni?

– Most már nem érdekelnek ezek a helyek – persze, el tudom képzelni azt, hogy ha elkerülnék például egy olyan városba, mint Las Vegas, ami a szerencsejátékok bölcsője, akkor zavarban lennék; mindenesetre, mindaz, ami Kolozsváron van, már nem jelent semmit számomra. Egyébként társadalmi probléma, hogy ezek a létesítmények olyannyira jelen vannak, hogy már valósággal beleolvadtak a városképbe: szinte minden tömbház földszintjén ott vannak, a patika és a zaci mellett. 

– Kártyajátékokat – például pókert – játszol?

– Unót, vagy amerikai hetest leszámítva nem kártyázom. Emellett, elvem, hogy soha semmire nem fogadok. Társasjátékokban is nagyon kompetitív voltam egyébként régebben – most már nem annyira, a gyermekeim is el tudnak viselni. Próbálom ugyanakkor a sporttal is karbantartani az elmémet – kick-box edzésekre járok már jó pár éve. A rendszeres testedzés volt talán a felépülésem utolsó tartópillére, szervesen beépült az életembe.

A tünetmentesség mindig az adott nap döntése

Én úgy gondolom, hogy egy szenvedélybeteg – legjobb esetben – tünetmentes. De a tünetmentesség mindig az adott napnak a döntése: aznap úgy döntök, hogy nem játszom, hogy nem iszom, hogy nem eszem káros ételt… Úgy gondolom, valaki akkor mondhatja el magáról, hogy már nem a szenvedélybetegsége határozza meg az életét, amikor tényleg stabil, nincsenek vad kilengések az életében. Vannak olyan helyzetek, hogy elindulhatna velem is a ló, de féken tudom magam tartani – ezért gondolom, hogy stabil vagyok.

Fontos megjegyezni, hogy szenvedélybetegség esetén nem csak az érintett, aki játszott, vagy aki fogyasztott, hanem az élettársa, partnere is. Ezért vannak – Kolozsváron is – hozzátartozói csoportok, ahol ők is meg tudják osztani a fájdalmaikat, tapasztalataikat. Ezen kívül, vannak jó párterapeuták is, akiket szintén érdemes felkeresni adott esetben, mivel a szenvedélybetegséget a párkapcsolat is nagyon megsínyli, hogyha túléli. 

– De te az élettársaddal való kapcsolatot már kiegyensúlyozott emberként építetted ki…

– Valóban, már stabil emberként ismert meg Zsuzsi, de utólag még jöttek ilyen-olyan problémák, ha nem is estem vissza a játékba. Ezért mondom azt, hogy a szenvedélybetegséget úgymond gyökérkezelni kell. Ellenkező esetben, az egyik rügyet levágod, és nő helyette egy másik. Én úgy gondolom, hogy mostanra már a szenvedélyrügyeimet lenyesegettem – de amíg ezt a szintet elértem, addig toleranciára és megértésre volt szükségem. A szenvedélybetegségből való felépülés nem egy felfele ívelő vonalként írható le, hanem inkább úgy, mint egy jó befektetés, amely néha picit csökken, utána megint emelkedik, majd megint csökken egy kicsit és megint emelkedik. 

Ha egy szenvedélybetegnek az az elvárása magával szemben, hogy soha ne tévedjen, azzal már ítéletet mond saját magára, és komoly kudarccal szembesülhet. Viszont ha napi szinten dolgozik a felépülésén, és ehhez megvan a megfelelő kontextus, logisztika is, akkor egy esetleges megcsúszást is ki tud elemezni, utána tud menni annak, hogy miért történt, tanulhat is belőle. Persze ez nem azt jelenti, hogy támogatnám a megcsúszásokat, vagy a helyzetek feszítését. Például én, játékszenvedély-betegként nem ülök be kaszinókba beszélgetni, mint ahogy az alkoholfüggőnek sem ajánlatos, hogy próbálgassa, mi lehet egy kis adag italnak a következménye.

Minden szenvedélybetegnek – legyen szó játékszenvedélyről, dohányzásról, alkoholfogyasztásról, vagy tiltottszer-függősségről – saját magának kell felismernie, hogy az adott szenvedélybetegség uralja őt. Ellenkező esetben, ha azt mondja, hogy szenvedélyét bevállalja, lényegében hazugság mögé bújik. 

Ha gyermekük van, a szenvedélybetegek is jellemzően azt mondják, bármit megtennének értük. Ebben az esetben rákérdeznék: „azt is megtennéd értük, hogy élsz, mondjuk három évvel többet?”… Valószínűleg azt mondanák, hogy igen. 

Egyébiránt, minden típusú függőségnek megvan az a szintje, amikor már annyira bele vagy fásulva, hogy elfogadottá teszed azt saját magad számára. Ha sokszor elmondod magadnak valamiről azt, hogy rendben van, az egy idő után valósággá válik: rendben lévőnek tartod azt, hogy cigarettázzál, vagy, hogy mindennap megigyál egy pohár bort ahhoz, hogy úgy érezd, hazaérkeztél. Én is azért álltam le teljes mértékben az alkoholfogyasztással, mert ha a napi egy pohár borhoz kapcsolom azt az érzést, hogy béke van, hogy ellazult az agyam, húsz év múlva az már egy üveg erőset jelent. Lehet, hogy unalmasnak ítélnek emiatt, de soha nem érzem magam rosszul, és vállalom a felelősséget mindazért, amit mondok. Az elején kicsit nehezebben ment, de mostanra már egészen felszabadult tudok lenni társaságban, sőt, kifejezetten jobban érzem magam így.

Számomra a legfontosabb az volt, hogy megértettem: az, amiben vagyok, csak a rövid távú, és azonnali élvezethajhászatot jelentette, és nem volt benne semmi, ami értéknek számított volna. Ugyanakkor, amikor ki akartam kerülni a mókuskerékből, a társadalom nyitott felém, nekem pedig őszintén kellett vállalnom, hogy nekem a szerencsejátékkal problémám van. A felépüléshez a kulcs az igazság.

A történet szerintem ott áll össze, amikor az ember úgy érzi, kapott egy tiszta lapot, és már nem az határozza meg, hogy mit csinált, hanem jól érzi magát újra a bőrében. Engem nagyon hosszú ideig az határozott meg, hogy mit tettem, hány embernek ártottam, hogy mennyire kártékony elem voltam a társadalomban. Idővel ezeket felváltották az egyéb gondolatok magamról és egyéb cselekedetek, így kezdtem érezni, hogy hasznos része vagyok a társadalomnak.